Petri György: Il sorriso (Mosoly Olasz nyelven)

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.

Morirò. Fra non molto.
Questo mi causa una leggera vertigine, come
nell’età giovanile, di mattino – a me fumatore
 principiante – i primi tiri aspirati
sulla terrazza. Da allora questo mi è passato,
certo, come son passate tante altre cose.
Vieppiù, con me è rimasta, grazie a Dio, per davvero,
solo una cosa!
L’insaziabile e affamata curiosità dell’occhio,
la voluttà della vista, ogni – visione
a modo suo è una gioia pura:
la pece è bella altretanto come lo è il miele colato,
come pure una caldaia con i suoi tubi snodati,
ricoperti con la lana di vetro e carta stagnola.
O nel mezzo dei pini azzurri il silenzio turchese del
laghetto, e la sua aria fresca. Il volteggar’ frusciando,
in balia del vento, senza meta sull’asfalto, di una
scatoletta di sigarette gettata.
Un sorriso, sul viso pallido di una vecchina dalle
gengive rattrapite, la goccia di lacrima color resina
ferma all’angolo dell’occhio, nonché la giovinetta
della carne soda con la sua minuscola pappagorgia,
il bianco dei suoi denti, che si intravede, sebbene
sia poco eppure è di troppo:
ma questo non è un problema: il diffetto, è il sale
e il sorgente della bellezza.
Le gambe varicose delle operaie, e delle venditrici
di pesce al mercato, le loro mani intirizzite e viscide
dal sangue della carpe e dei siluri, livide e violacee -
Perché l’angelo si cela nei particolari.