Petri György: Zátony

1
Becsület ideje.
Bűnbánat s pusztulásé.
Idő – a te időd.
Amelyben megtaláltad.

A gáz ideje, amely kisüvítsen,
a ház ideje, hogy összeomoljon,
hogy tetejét úgy lökje el magáról,
mint már-már élvező szűz
a büdös szájú, bamba katonát.
Az összenyomott rugó ideje,
a ravaszul és kísérleti célból
kénsavba rakott rugó ideje:
hogy szétrepessze az üveg falát.
Az idő ideje!
Hogy üvöltsön és szétvesse magát.

Idő, a te időd.
A pusztulásé. – A bűnbánaté.
Idő. A te időd:
megtalálni
az ajtót, amely innen kifelé.

2
Ez nem ideje semminek.

Az állott tócsa idejében van idő,
hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon.
Az alvadt vérnek idejében van idő
tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van!

Az üres órán van idő,
hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn.
A kunyerálás idején az idő eljön,
mikor elég már, s az ajtót bevágod.
Az idő pereme, az még idő,
mikor mint megállóban a tömeg,
toporogsz; de egyre hallhatóbban
morogsz és végül fölkélsz – magad ellen.

De ez nem ideje semminek.
Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz,
itt zümmöghet az éj, de te nem alszol,
itt készülődsz, de nem mégy sehová,
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus.

Mert ez nem ideje semminek.

3
Fordul
a Föld.
Mint kotrócsillesor
emelkedik fel új s új nap remegve
terhétől, mit növő halomra ont.

Már két tavasz csúfolta meg halálod,
már két tavasz. Megállok
a feslett virulásban –
mint szines, buja rongy:
hasadozik, burjánzik.
Az ember csak szipog, fújtat, beszél –
Eszébe jut-e, ami hiányzik?

Gyűrött újságlapot zörget a szél.

Pulóvert kötnek, látod? Félnek:
a villamos előtt megállnak.
Megszámolják a visszajárót,
új patront tesznek a szifonba,
örülnek, mikor igazuk van.
Bizonytalankodnak soká,
mikor szombatig kölcsönkérnek.

Mit gondolok én, hogy még élek?