Rákos Sándor: Az őszi napéjegyenlőség éjszakáján

I

Kék tornyok, elszálló magasság,
tejutak tejüvegfolyói.
Őrült angyal zokog a Holdban,
párzó macskák szeme beszűkül.
Földre zuhan egy haldokló madár,
csillagokat szór le az égi Kéz.
Kiterjesztett, nagy, fehér szárnyakon
lebegnek a borzongó szeretők.

II

Az éjszaka könnyes beszédei,
gyónás tördelt igéi az ágyban.

III

Holdig magas fák.

IV

Két szentjánosbogár-tudat,
a hideg csillagok alatt.
Mikor a fölzuhogó csendnek
melled réz-csúcsai felelnek.

V

Léptem feléd s eltakartak a bokrok.
Őszig hasztalanul kerestelek
Feltakarnak a hulló levelek.
Lépnék feléd – és erkölcsömbe botlok…

VI

Vad áradással torlódnak a fák.

VII

Innen, gyáva hős, ne szaladj el!
Mert mielőtt még megöregszel,
szabad boldognak lenned egyszer!

VIII

Az a kis ringlószilva-kékség,
ahogy a selymen átdereng.

IX

Szeress, ha tudsz! Csak egy kicsit szeress!
Csak annyira…

X

Őszi tücsök fölvérzett szájjal
tépi a sötét tarlót,
fekete boronával.

XI

Hozzám dőltél,
úgy csatoltad föl a harisnyát.

XII

Egy mozdulat több, mint tízezer mérföld,
egy mozdulat több, mint tízezer év,
egy mozdulat örök halálba ránt,
egy mozdulat s nincs visszavonni érv.

XIII

Majd kifújja az őszi szél,
az őszi szél majd kifújja belőlem – – –

XIV

Megkóstoltam a szelet: nyelvem elégett.
Megkóstoltam a záporokat: földhöz vertek.
Megkóstoltam a húst: torkomra forrott.
Megkóstoltam a símogatást: csontomig metszett.
Megkóstoltam a fölső terek csöndjét: jéggé fagyasztott.
Megkóstoltam minden gyökerek ízét: keserű volt!

XV

A neve fáj, a neve gyász:
csöngettyűk sötét csöngetése;
a neve fáj, a neve gyász:
dobok fekete döndülése;
a neve fáj, a neve gyász:
lobogók hollószárnyverése;
a neve fáj, a neve gyász:
nem akarom feledni mégsem!