Röhrig Géza: Álom

Látom a világ hetven nemzedékét
egy hosszú vonaton utazni.
Két elsőosztályú kocsi közt,
hegszínű vagonban,
nagycsöndű vidéket öklend ránk a váltó.

A mozdony megáll.
Jaj! Hogy jön ez a vonatkerékütögető!
Mintha emberek gondolatába ütne!
Micsoda zsábás, csorba egy zene,
lábhosszú kalapáccsal jönnek,
szétverik még az ablakokat is,
ennyi rengeteg ebrudas ember,
s kiterjesztett szárnnyal göthös ördögök
ereszkednek fölénk ütni a vonatot,
durvák, s mi pilledünk, jaj, milyen durvák:
minden oldalról minden megrepedt?
Akkor aludhatunk tovább.

Eljövendő vonatajtó,
ami egyben kimért padló,
átszegezett diákjegyek,
látom, látom a kanyarban
a világ hetven nemzedékét,
Arisztid és Tasziló,
a lator Hacsek és Sajó,
furaforma murokrépa,
mintha egy kis pieta volna,
sínberakott szájránc,
budapesti Velence,
házhoz jön a Duna,
ha elszaporodtál érte,
amott hatalmas Talmudmáglyáknál
Ilosvai Selymes meleg aludttejet oszt,
kiszórt strandtáska, névsorolvasás.
Egy óriás tábla viaszlép őrzi
az elnemadott csillagokat,
s asszonyaink méhe, méhecskéje, méze,
s valami könnyes könyörületféle,
hogy nem csak az a hűség,
mikor emberhús ég.

És különben is,
ha a szerelem a tűz mellé ül,
mi marad akkor e lángcsuklyás bakóból?