Rab Zsuzsa: Tábori posta, változatokkal

Iskoláslányok, oktondi szüzecskék -
jutott nekünk is honleányi
(kedvünkre végre!) kötelesség.
Levelezhettünk - senki mással -
frontkatonákkal, ismeretlenekkel,
tanári fő-jóváhagyással.
És róttuk a sok levelet,
rajongót, ostobát és meleget.
A híradókban lestük őt:
kurjongató, vidám,
csinnadrattás menetelőt.
(Hóvihar járja a bolondját.
Fojtogatják fehér kígyók.
Szorosabbra csavarja rongyát.)
Láttuk dicsőséges képeslapokban:,
sapkáján rózsa, lába dobban!
(Szíve fölött fagymarta rózsa,
fénykép, dögcédula.
Még él. Még a haza adósa.)
„Írt a tied? Az enyim régen.
Pukkadjon meg! Nem írok én sem!"
(Botorkál tétován előre.
Fehér parázs a fagy.
Üszög-színű kesztyűt süt a kezére.)
Kötögettünk ki-tudja-mennyi mérföld
sálat, ér-, térd- és bokavédőt.
(Már csak a rongy. Már csak a szégyen...
Kattog előre, felhuzott gép,
vörös havon, fekete szélben.)
„Még most sem irt? Te, megcsal!"
„Fényképet küldött!" „Hihi, kancsal!"
„Majd hazajön és megkeres."
„És eljegyez ... és ..." „Juj, de érdekes!"
(De van haza? Ki várja még? Hol?
- Utolsó emberig!
Prémes parancsnok kukorékol.)
„Az enyém csinosabb." „Mutasd csak erre!"
„Nem rossz." „Ugyan, az orra ferde!"
(Odáig ... ott talán ... Na, mars hát!
Kattogva lép a gép.
De már szederjes másik arcát
egy jeges tű arcára varrja.
Lesik vihogó vénasszony-varjak...)
„Az enyém csinosabb..."
„Az orra ferde..." (Imbolyogva
botorkál, szélcibálta rongyvitorla...)
Sapkáján rózsa...
Utolsó emberig!
Fagy-üszkös rózsa...
Hólepte rongy - országnyi szégyen...
Eltűnik - ég
vörös havon, fekete szélben...
 
1966