Szabó Palócz Attila : Verstündér

tisztázatlan körülmények között
döbbent rá magányára
elesettségére…
elveszett…
fel sem fedezett…
rejtőzködő…
megbúvó…
esendőségére a Verstündér,
aki csak állt némán,
önmagában,
lakótelepi lakásának ablakában,
kinn parkoló autókra látott
családos…
gyermekes…
magányos…
pénzes…
szegényes…
emberek gyűjtőhelyén,
s mind-mind esetlenül összezárva,
csak a folyosófordulóban,
a lépcsőházban…
korlátok között…
a postaládán…
jelzi, hirdeti a diszkrét felirat,
hol kézzel írva…
hol meg lézernyomtatón kifejtve,
hogy igen,
igen…
igen...
igen…
itt lakik a Líra
 
itt született…
itt is élt…
innen is kísérték utolsó útjára…
itt volt felravatalozva…
 
emléktábla hirdeti majd egyszer sokára,
hogy itt volt a Líra otthona,
s a lant…
s még a negyedik emelet előbb,
de a harmadiktól is lejjebb,
s alant…
 
ahol ma még a Verstündér áll
némán, egymagában
– ki lesz, ki rányitja az ajtót? –
ki lesz, ki mosolyt hoz arcára,
ki üdvözli majd ismerősként…
 
a Verstündér vendéget vár teára
rooibos…
tejbubi…
vadcseresznye gyümölcstea…
ahogy magad is mondanád,
ahogy csendben neszez elfeledten,
csillám villan leplezetlen,
s idegen arcból fényt riant,
ahogy a jármű ajtaját bezárva
serényen a lépcsőház ajtókódját pipálva ki
fürge léptekkel a látóhatár szélétől
elriad