Szente B. Levente: Csak ne hagyj magamra

elesni, földre zuhanni, omlani
bele semmibe

most már ne hagyd,
hogy elmerüljek
mások nyomaiba lépve,
mint amikor virradatba halnék
csöndesen, így bele

a lélek föl és le hullámzó
dombjai között,
háttal fénynek, sötétnek,
őszi én-képem
rólad visszaragyog –
csak ne hagyj
magamra.

pasti, na zemlju se srušiti, u ništa
se stropoštati
 
sad više ne dozvoli,
da stupivši u tuđe tragove
potonem,
kao kad bi tiho
u svanuće nestao
 
između talasajućih
brežuljaka duše,
sjaju, tami leđima okrenuta
moja jesenska slika
od tebe se odražava –
samo me nemoj
samog ostaviti.