Tóth Árpád: Gesztenyefa-pagoda

Mint halk csapatban szürke nyest,

A hegyre kúszik már az est,

S a bokrok alján meglapul:

Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,

S a vak bozóton átremeg:

Lámpák vagy bús állatszemek?

Kék fák közé most jer velem,

Hol minden árny és rejtelem,

És minden mély törzs mély csoda,

Nézd! gesztenyefa-pagoda!

Lombja mélyén egész sereg

Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,

S bent apró virágoszlopok

Halvány ivor-szine lobog.

Üljünk le itt e szent helyen,

Öledbe hadd tegyem fejem;

Agyamban alszik gond, szitok,

Most áhitatot áhitok,

Szárnyat, röpítőt és puhát,

Levetni a bús test-csuhát,

Nehéz szivem elejteni,

A fájó Én-t felejteni.

Így-így! tedd főmre most szelíd,

Halk Veronika-kezeid,

Ne bánd, hogy szól már a kuvik,

S hogy már a hold is elbuvik,

Csak ringass, lágyan, csöndesen,

Míg jő majd halkan, könnyesen

Az ébredés, mint bús, csodás,

Furcsa, ámult feltámadás…