Tóth Imre: Hotel Faustus

Amikor kérdezted, boldog
vagyok-e, nem tudtam,
ez a kérdés miért fontos.
Sétáltunk volna a Várban,
szemközt a pesti oldal.
Hívtalak, de számod nem
felelt, kórházi ágyon hagyott
nyomot tested.
Lehettél volna a feleségem,
szülhettél volna gyereket,
de nem ez lett, mint ahogy
nem lettünk híres emberek.

Azóta minden nap olyan, mint ezer, elképzelem,
a gép előtt ülsz, mezítláb, pizsamában a
székeden. Már fürödtél, hajad törölközőbe
csavarva.

Én most lépek be az imaginárius térbe,
szellemem pásztázva keresi szellemed.
Azokban a napokban késsel jártam,
az utcákon rendőrök, és tüntető tömeg.

Tudom, lehetett volna másként,
nyithattunk volna az időn kaput,
míg alattunk aludt a város,
ruháink hálóba szövődtek.
És a Duna is aludt.

Kad si pitala dal sam
sretan, nisam znao
zašto je to pitanje važno.
U Tvrđavi bismo se šetali,
nasuprot je peštanska obala.
Zvao sam te ali broj nije
odgovorio, telo ti je trag na
bolničkom krevetu ostavio.
Mogla bi mi supruga biti
te dete roditi,
ali nije se to desilo, kao što
ni mi nismo postali znameniti.
 
Od onda svaki dan je kao hiljadu drugih, zamišljam,
ispred mašine sediš, u pidžami, bosa.
Već si se okupala, kosa ti je u peškir
umotana.
 
Sad u imaginaran prostor stupim,
moj duh tvoju tapkajući traži.
Tih dana nožem u ruci sam hodao,
na ulicama policija i demonstranti.
 
Znam, moglo je biti drugačije,
mogli bi otvoriti kapiju na vremenu,
dok je grad ispod nas spavao,
naša odela u mrežu su se pretvorile.
I Dunav je spavao.