Tóth Imre: Péntek 13.

Egy másik életben,
lehet, hogy aludtál nálam,
a régi lakásban.
A bábszínész délutáni álmából ébred,
utolsó kávét iszik az előadás előtt,
előtte még egyszer bejárja a várost,
ahol egyszer tízezer álmot látott,
sikert, szerelmet, boldogságot,
rájött, ő maga lett a bábu,
a főutcán végig megy a hídig, ahol még
szerelmet nem vallott nőnek,
aztán lazán átlép a korláton,
a derékig érő vízbe zuhan,
rokkantan él még harminc-negyven évet,
ha jót akartok, ne higgyétek el a mesémet.
Istenek, és Istennők
szeretik egymást
bennünk,
nem mi élünk,
hanem ők.

In un’altra vita,
nella vecchia dimora, forse
avevi dormito da me.
Il burattinaio si sveglia dal sonno pomeridiano,
beve l’ultimo caffè prima dello spettacolo,
ma prima, fa un giro nella città un’altra volta,
dove una volta aveva veduto diecimila sogni,
successo, amore, felicità,
si rese conto, che era lui a diventare burattino,
sulla via principale allunga il passo sino al ponte,
dove ancora non aveva dichiarato l’amore a nessuna donna,
poi mollemente passa oltre la ringhiera,
e cade nell’acqua sino la vite,
come invalido vive ancora per trenta quarant’anni,
se vi sta a cuore, non crediate al mio racconto.
Gli Dei, e le Dee  
dentro di noi
s’amano a vicenda,
non siamo noi a vivere,
bensì loro.