Tóth Imre: Palimpszeszt 2.

"Alattunk morajlik a város,
kicsi, és jelentéktelen,
nem tudom, hogy mire
várok, de ha meglátom,
felismerem." /Európa Kiadó/[1]

A teraszon ültünk, néztük,
hogy múlnak el az évszázadok.
Nem volt idő soha, hogy ne lettem
volna én, ne lettél volna te.
Soha nem lesz idő, amelyben
ne lennénk.
Való, hazugság nélkül,
biztos, és igaz.[2]

"Pod nami mesto duní,
malé, a bezvýznamné,
neviem, že načo
čakám, ale keď uvidím,
spoznám." /Vydavateľstvo Európa//[1]

Sedeli sme na terase, dívali sme sa,
ako pominú sa stáročia.
Nikdy neboli časy, že by som
nebol ja, nebola by si ty.
Nikdy nebude doba, v ktorej by sme
neboli.
Skutočnosť, bez klamstva,
istá, a pravá.[2]