Tandori Dezső: Corsaro, Josefstadt

’Sok mindent mondtam, ami nem volt úgy.
De amit nem mondok, az nem is lehet úgy.’
Ld. AZ ÚGY VOLT

Dublini ablakomban megjelenik egy ablakmosó.
Ezt a fém létra láttán kitalálom.
Fokról fokra tolja szét (ki a létrát),
Túlján, mint Witti határán túl semmiről nem lehet
Mondani semmit.

Némán nézem.
Szerencsére hamar elmegy.
Az ablakmosó.
Rákaptam a tévéközvetítésekre.
A vájdlingban áztathatom a lábam,
Ha fogadtam, jókor, irodán, Epsomra, Ascotra, akármi.

Dublin második legszélesebb folyójánál van egy iroda.
Az irodához közel egy híd.
Szemközt látszik a Mountjoy-börtön.
Fut egy ló, neve Montjoy.
Egy u-különbség, megteszem Montjoyt, nyerek.

Richard Quinn vitte, ő volt a zsokéja.
Azaz ’T’ Quinn.
Miért ’T’?
Teddy nem lehet stb.
A ’stb.’ a nagy pontosság igényének kifejezője.
Tényleg, miért ’T’?

Mögöttem felirat; Ouinnsworth.
Ez ott annyi kb., mint KÖZÉRT, Meinl, Billa etc.
Hát ez jól összejött. Nyert ’a Quinie’.
Elszívom kilencvenedik szál szimfóniámat, az eznapit.
Búcsú Dublintól.

A reptéren ír szurkolók.
Akhillesz-sisakok a fejeken, lóhere-alakúak,
Zöld-narancs-fehér színek.
Három trikó ratjam is, 40 fok a napon,
A három trikón fekete pulóver, halványkék farmerdzseki.

Ezek a királynő színei.
Egy csudaszép lányé, akibe beleszerettem.
Jó ég, 1975–76-ból a feleségem az!
Ezt a régi képet magammal hordom ezután.
Milyen szép nővel éltem.
És folyton csaknem megöltük egymást, minden ilyen.

Megalkottuk Szpéróékat, Dömiéket,
A királynő az én utazásaim engeldélyezője,
Történt egy s más.
Ami volt, nincs.
Ez a kép visszakerül – honnét, hova?
Ebbe a lányba vagyok szerelmes.
Magam se néztem őt akárhogy (ki honnét).

Ma talán én vagyok a jobb.
De azt el nem érem. Amilyen ő volt.
Szpéró is meghalt.
Ülök majd újra a Josefstadtban, egy templom falát nézem
Nagy hőségben.

Utána (soha nem iszom többé)
Beülök tonikra a Corsaróba.
Szpéróról tudnak már,
Elébem teszik majd a piros gyertyát,
Meggyújtják netán a piros gyertyát előttem
A korai délutánban.

Mint én, Szpéró halála óráján,
Öt évre rá,
Londonban, egy éjszaka, júniusban.
Másnap egy Éjszakai Műszak nevű apamén
Senki Sem Alhat nevű lova-fia nyert, nekem.
Én se aludtam (lásd piros mécsesem) akkor éjjel.

Most ezzel a csodaszép lánnyal fogom
Leterrorizálni őket.
Megmutatom fényképét.
Iszom három tonikot.
Lassan magamra maradok.
A tonik ivása lassul, a gyertyát megszokom.

Este, otthon, Bécs háztetőit nézve,
Előveszem a fényképet.
Még nem tudom, végigvetem magam az ágyon, nem vetem,
Szívom cigarettáim, a századiknál tartok majd.
Dublin után, Bécs után,
Ahogy a vonat elmarad, a repülőtér elmarad,
Cigaretta egy szál se.

A csodaszép lány, akkor tíz éve volt a feleségem,
Még nem tud róla semmit, hogy beleszerettem. Ma nincs itthon.
Nem sértődhet meg, hogy nem abba, aki ő ma. De belészerettem.
Pedig sokkal különb, úgy fest, ma, különbek vagyunk.
Minden minimalizálódik.

Ez, hogy hirtelen szerelmes vagyok, a maximum.
A minimalizált maximum?
Sok mindent mondtam, ami nem volt úgy. Ez rég volt.
Most tudjuk: amit nem mondunk, az nem is lehet úgy.
Most előveszem, nézem, nézem a képét. Fel fogom
Használni egy regényben.
Ott lesz ez a fotó.
Valaki szerelmes lesz belé újra,
Ebbe a lányba.
Aki tíz éve már a felesége volt akkor,
Aki a regény cselekménye szerint meghalt. Tragikusan.

Ülök a Josefstadtban, a Corsaro Trattoriában.
Ez a tonik maradt. Semmi tragédia.
Ettől senki senkit nem akarhat megölni. Meddő óra.
Ötvennégy kiló vagyok, öt rétegben megyek, árnyékban harminchat fok.
Csepp veríték se, de a lábam kiesik alólam,
Szédülök a gyengeségtől,
Aztán erőt veszek magamon,
Rágyútok,
Gondolok valamit, abba kapaszkodom.

Jegyzeteimet is fel kell dolgoznom még.
Az most elmaradt.
Tiszta haszon.
Hasznos, ha szerelmes vagy,
Avagy nem hasznos, megint több a teendőd,
Mint ha – szerelem híján – elintézted volna?
Nagyon rossz lesz magányosan, így, a Corsaróban.
Csak együtt lenne rosszabb, nevet majd az egykori csodaszép lány.