Hommage (Magyar)
„Tőled távolabb-e? Hozzád közelebb-e? Tőled se, hozzád se. Távol se, közel se.” * Már nemsokára betakarhatod két tenyereddel arcom, oly sovány lett. Érintheted minden csontját külön: e húsalatti vallomásokat; de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha szúrós köveken lépkednél mezítláb. Ne nézd hát; inkább hosszú ujjaiddal borítsd körül, takard el. Inkább a hideg decemberi levegőbe tördelt dirib-darab világot nézd, ahol egyszerre megpillantasz valamit, magadra ismersz s felkiáltasz: ezt! hogy ezt akarod mondani nekem – Akkor légy majd fegyelmezett: a perc vadságát villanyoztasd el magadba. Emeld meg szépen állam egy kevéssé, s okos, gyengéd, áttetsző mozdulattal fordítsd fejemet arra és ereszd el. Többé látnod se kell. Csak épp emlékezni majd; merre nézett és mit nézett a nem-múlás hideg talapzatán egy arc, mely aztán éppenoly hideg lett. * Egyre jobban belemosódsz az át – törhetetlenbe; reménytelenséged it visszhangzik bennem, lüktetése szétzúz. * Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom. Látatlanul hagyom, hogy körülvégy és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok. * Megritkulsz. Távolságaid elszédülnek s nem nyernek vissza többé. Létezésed szélcsendje voltál. Belenged tűntödet. * Körbekönyöklik az asztalt. Madonna-hajjal arcod mint gyufaláng lobog idegen füstben. A dérzöld fűre gondolok én is: hajnali ablak a szívnek minden rosszra. * Te már fuldoklasz bennem, aki még tér voltam nélküled, tér, önmagányi. Most már csak a tiéd: a te fuldoklásod lélegzete. * Most átmégy a sötét szobán: vigyázol, beléjük ne botolj; lépteidet oly apró részekre osztják, hogy az már nem is te vagy, inkább a puszta mozgás. Mikor elmentél tőlük, mintha egy hullám gerincén hagytad volna őket, egy hullámén, mely egy mozdulatodra – hogy becsuktad magad mögött az ajtót – utánad lendült s kifutott alóluk. Te nem tudod, hogy ők azóta is mint nád- s fa-törmelékek, az üres levegőbe feltolódva is e hullám ívét őrzik; ezért te csak végtagokat láthatsz lent, és könyöklő törzset-fejet egy kicsit magasabban. Most már persze szögletesebbek is, szárazabbak is; s mert azóta a fény mindig ugyanazon az egy ablakon át érte őket: nekik már nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik, érkezésed, hogy fellobbanjanak, mint egy óriás száj szívására a parázs-végek: de te annyira másnak képzelted el magadban tüzüket, annyira csak magad akarnád tőlük, – azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –, hogy neked ők sápadt, közönyös arcok. Hát ők azok, akikhez visszajöttél? nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak? Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón, vigasztalanul illesztgeted a lábak, törzsek és arcok sokszögét kitölthetetlen köreidbe. * „Ki szedi össze váltott lovait, ha elhulltak, ki veszi a nyakába? ki teszi meg még egyszer az utat értük, visszafelé, hiába? Kardél-nyargalásod két oldalán még kettészelve is az állatok hozzád lassult múlásukkal bevárják, amíg kidől utolsó hátasod: ma még, nem deszka-földes-álruhásan, visszanézhetnél e hűlő vetésre – hogy zokogás kockázzon koponyádban, kopogjon tört szemük dióverése.” Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://feherilles.blogspot.hu |
|
|