Vajdics Anikó: Álomajtó

B. Kiss Tamásnak 55. születésnapjára 

Csillagkapuk az ajtók. Álomvilágokat kötnek össze.
Kilépek az egyikből, besétálok a másikba. Lelépek.
Átlépek. Ide-oda közlekedem. Az egyikben könyvekkel
telezsúfolt, idegen lakásban kerengek. Férfiak ácsorognak
benne. A kezükben talpas pohár. A pohárban ragacsos,
fekete folyadék. Meleg van. Súlyos kérdésekről vitatkozunk.
Hogy mi legyen a világgal. Ki teremtsen benne világosságot.
És ehhez hasonlókról. Nem értek velük egyet, és nem tűnnek
túl meggyőzhetőnek, hát lelépek. Van is itt egy ajtó. Egy másik
világba vezet. Üres lépcsőházban kisgyerek ücsörög. A lépcső
alján játszik a hideg kövön. Egy léggömb nyúlványait ütögeti
olyan magárahagyatottan, hogy nézni is alig merem.
Óvatosan lépek oda hozzá. Megérintem. A karomba veszem.
Meglep, milyen könnyű. Finom és vékony, szinte átlátszó a bőre.
A keze puhán a nyakam köré fonódik. Arca az arcomhoz simul.
Hány éves vagy, kicsim, kérdem tőle. Három éves, feleli, ma van
a születésnapom. Három éves, nézek rád jelentőségteljesen.
Mert akkor már ott állsz te is ötvenkét évvel később vizes
pohárral a kezedben. A pohárban kristálytiszta, fénylő folyadék.
Ott állsz az ajtóban. Két világ határán. A karomban a gyerek.
A keze a nyakam körül. Az arca az arcom mellett. Három éves.
Nem merem magamhoz szorítani. Olyan törékeny.