Riadó (Magyar)
Dobd el végre azt a husángot. Köpd ki a szádból az idült fintorgás, gőg, rágalom, kiabálás, hazugság rágógumiját. Dobd el a kést. Csavard le csukódról az öklöt, ha mindig és újra csak ütni, ütni, ütni akar. Dobd el állandó harci dühöd ólom- tüskékkel kivert bazaltköveit, mik téged biztosan betemetnek. Dobd le magadról gyűlöleted csupafolt köpenyét. Hol van most igazi ellenséged? Hol a barátod? Mintha téged utálna mindenki. Pedig még azt se vette észre igazán senki, hogy itt vagy. Hogy élsz… Van neved. Enni, inni, szeretni akarsz. Nem ölni. Nem. Már föl se fogod, hogy tömegestől el vagy ítélve. Állj meg. Tedd le a kést. Hagyd ott a sufnisarokban a baltát. Megbuktál, hogy ítélkezhetnél? Nézd, megy le a Nap, csaknem utoljára. Ott, arrafelé, a homályban egy kar lassan ereszkedik, kezében világfaragó fejsze sötétlik. Értsd meg, elfogy mindenfajta idő. Ami még van, már nem szabatos. A fejsze pedig a fák gyökerén van. |
|