Weöres Sándor: Ars Poetica (Ars Poetica Olasz nyelven)

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.

La memoria non assicura l’eternità al tuo canto.

Non sperare la gloria, dall’eterno – variabile:

Sebbene brilla, non possiede, come possa dar’ a te?

Il tuo canto dal’immortalità, forse un tizzone agita,

per un minuto potrà bruciar’ chi verso esso si volge.

Consigliano i saggi: devi aver personalità.

Bene; ma se aspiri al più, siì oltre l’individuo:

spogliati dal tuo carattere poetico, dalle calosce abnormi,

sii servo del genio, cedigli la tua umanità,

che è un punto e l’infinito, grande quanto gli altri.

Cattura, sull’onda dell’anima, i verbi roventi:

nutrono, riscaldano alcuni anni platonici,

nei tuoi canti effimeri sono solo di passaggio,

il loro destino è vita eterna com’è pure la tua,

come sodale ti abbracceranno e poi voleranno via.