Zalán Tibor: [szólítom magam: anyádnak írj verset mely nem hasonlít rád de...]

szólítom magam: anyádnak írj verset
mely nem hasonlít rád de nem hasonlít egyetlen
anyának írott versre sem
vízre hasonlít legfeljebb a délelőtti fényre
napsütésbe merülő arcod fájdalmas grimaszára
meg kéne tagadnod engem szigorú asszony
be kéne zárnod előttem ajtaid
mikor imbolygó árnyam befordulni látod a sarkon
s hajam lobogását csodálják bódult utcai orgonák
elmúlok én gyorsabban mint várják
elmúlok szebben mint ahogy gondolod
csak sajnálom hogy nem tudod már meg
: lehet hogy jó vagyok
csak mint bohóc a fűrészpor aranyában
fölbukik bennem az öröm és fölbukik bennem az élet
és elhagy a kedvesség is mint beszögelt ablakú házat
az éhes egér
majd írok verset neked anyám
amilyet az anyáknak mások is szoktak írni
és elteszed és őrzöd míg el nem sárgul a papír
el nem sárgul az utolsó boldog délután
míg el nem sárgulnak az égbe ültetett
nagy fehér nagy fehér nagy fehér dáliák