Berchet, Giovanni: Il trovatore

Romanza
 
Va per la selva bruna
     Solingo il trovator
     Domato dal rigor
               Della fortuna.
 
La faccia sua sì bella
     La disfiorò il dolor;
     La voce del cantor
          Non è più quella.
 
Ardea nel suo segreto;
     E i voti, i lai, l’ardor
     Alla canzon d’amor
               Fidò indiscreto.
 
Dal talamo inaccesso
     Udillo il suo signor:
     L’improvido cantor
               Tradì sè stesso.
 
Pei dì del giovinetto
     Tremò alla donna il cor,
     Ignara fino allor
               Di tanto affetto.
 
E supplice al geloso,
     Ne contenea il furor:
     Bella del proprio onor
               Piacque allo sposo.
 
Rise l’ingenua. Blando
     L’accarezzò il signor:
     Ma il giovin Trovator
               Cacciato è in bando.
 
De’ cari occhi fatali
     Più non vedrà il fulgor,
     Non berrà più da lor
               L’obblio de’ mali.
   
Varcò quegli atri muto
     Ch’ei rallegrava ognor
     Con gl’inni del valor,
               Col suo liuto.
 
Scese - varcò le porte -
     Stette - guardolle ancor:
     E gli scoppiava il cor
               Come per morte.
           
Venne alla selva bruna:
     Quivi erra il Trovator,
     Fuggendo ogni chiaror
               Fuor che la luna.
 
La guancia sua sì bella
     Più non somiglia un fior;
     La voce del cantor
               Non è più quella.

Románc
 
Bolyong a bús bozóton
  a dalnok egymagán,
  a baljós hegy haván
     s a dús folyókon.
 
Rózsáit bú letépi,
  s ha rágyújt, dallamán
  megérzed hallatán:
     már nem a régi.
 
Titkon lángolt, s a tiszta
  szerelmet ostobán,
  a dallam ostromán
     a lantra bizta.
 
Nászágyáról a várúr
  felugrott vad lakán:
  dalt hallott ablakán,
     amely kitárul.
 
Félté a hölgy: legényre
  hisz’ most lelt udvarán,
  akiből futja, lám
     ilyen érzeményre.
 
Urát megkérlelé hát:
  „Ne bántsd a nótafám!
  Hadd nyújtom csókra szám,
     e játszi léhát!”
 
Cirógatá a büszke
  várúr is nagy-buján -
  s kacagva vad buján
     csupán elűzte
 
szegényt, szomját ki holta
  napjáig zöld taván
  szemednek, hölgy! talán
     többé nem oltja.
 
Itt volt övé a csarnok
  rivalgó balladán!
  Most némán ballag ám
     kövén a dalnok.
 
Megindul, fordul, ó! majd
  az uccák bús során
  szakad s az út porán
     szive, ha sóhajt.
 
Erdőbe ér, s a füstje
  tüzének száll magán!
  Más fény se jár haján,
     csak Hold ezüstje.
 
Meghervadt már a réti
  virág – és oldalán
  megérzed holt dalán:
     már nem a régi.