Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pasolini, Pier Paolo: La religione del mio tempo (dettaglio)

Pasolini, Pier Paolo portréja

La religione del mio tempo (dettaglio) (Olasz)

Così, se guardo in fondo alle anime

delle schiere di individui vivi

nel mio tempo, a me vicini o non lontani,

 

vedo che dei mille sacrilegi possibili

che ogni religione naturale

può enumerare, quello che rimane

 

sempre, in tutti, è la viltà.

Un sentimento eterno - una forma

del sentimento - fossile, immutabile,

 

che lascia in ogni altro sentimento

diretta o indiretta, la sua orma.

È quella viltà che fa l'uomo irreligioso.

 

È come un profondo impedimento

che, all'uomo, toglie forza al cuore,

calore al ragionamento,

 

che lo fa ragionare di bontà

come di un puro comportamento,

di pietà come di una pura norma.

 

Può renderlo feroce, qualche volta,

ma sempre lo rende prudente:

minaccia, giudica, ironizza, ascolta,

 

ma è sempre, interiormente, impaurito.

Non c'è nessuno che sfugga a questa paura.

Nessuno perciò è davvero amico o nemico.

 

Nessuno sa sentire vera passione:

ogni sua luce subito s'oscura

come per rassegnazione o pentimento

 

in quell'antica viltà, in quell'ormone

misterioso che si è formato nei secoli.

Lo riconosco, sempre, in ogni uomo.

 

Lo so bene che altro non è che insicurezza

vitale, antica angoscia economica:

che era regola della nostra vita animale

 

ed è stata assimilata ora in queste povere

nostre comunità: che è difesa,

disperata, che si annida là dove

 

c'è un minimo di pace: nel possesso.

E ogni possesso è uguale: dall'industria

al campicello, dalla nave al carretto.

 

Perciò è uguale in tutti la viltà:

com'è alle grige origini o agli ultimi

grigi giorni di ogni civiltà...

 

Così la mia nazione è ritornata al punto

di partenza, nel ricorso dell'empietà.

E, chi non crede in nulla, ne ha coscienza,

 

e la governa. Non ha certo rimorso,

chi non crede in nulla, ed è cattolico,

a saper d'essere spietatamente in torto.

 

Usando nei ricatti e i disonori

quotidiani sicari provinciali,

volgari fin nel più profondo del cuore,

 

vuole uccidere ogni forma di religione,

nell'irreligioso pretesto di difenderla:

vuole, in nome d'un Dio morto, essere padrone.

 

Qui, tra le case, le piazze, le strade piene

di bassezza, della città in cui domina

ormai questo nuovo spirito che offende

 

l'anima ad ogni istante, - con i duomi,

le chiese, i monumenti muti nel disuso

angoscioso che è l'uso d'uomini

 

che non credono - io mi ricuso

ormai a vivere. Non c'è più niente

oltre la natura - in cui del resto è diffuso

 

solo il fascino della morte - niente

di questo mondo umano che io ami.

Tutto mi dà dolore: questa gente

 

che segue supina ogni richiamo

da cui i suoi padroni la vogliono chiamata,

adottando, sbadata, le più infami

 

abitudini di vittima predestinata;

il grigio dei suoi vestiti per le grigie strade;

i suoi grigi gesti in cui sembra stampata

 

l'omertà del male che l'invade;

il suo brulicare intorno a un benessere

illusorio, come un gregge intorno a poche biade;

 

la sua regolarità di marea, per cui resse

e deserti si alternano per le vie,

ordinati da flussi e da riflussi ossessi

 

e anonimi di necessità stantie;

i suoi sciami ai tetri bar, ai tetri cinema,

il cuore tetramente arreso al quia...

 

E intorno a questo interno dominio

della volgarità, la città che si sgretola

ammucchiandosi, brasiliana o levantina,

 

come l'espressione di una lebbra

che si bea ebbra di morte sugli strati

dell'epoche umane, cristiane o greche,

 

e allinea tempeste di caseggiati,

gore di lotti color bile o vomito,

senza senso, né di affanno né di pace;

 

sradica i riposanti muri, i gomiti

poetici dei vicoli sui giardini interni,

i superstiti casolari dalla tinta di pomice

 

o topo, tra cui fichi, radicchi, svernano

beati, i selciati striati di una grama

erbetta, i rioni che parevano eterni

 

nei loro lineamenti quasi umani

di grigio mattone o smunto cotto:

tutto distrugge la volgare fiumana

 

dei pii possessori di lotti:

questi cuori di cani, questi occhi profanatori,

questi turpi alunni di un Gesù corrotto

 

nei salotti vaticani, negli oratori,

nelle anticamere dei ministri, nei pulpiti:

forti di un popolo di servitori.

 

Com'è giunto lontano dai tumulti

puramente interiori del suo cuore,

e da paesaggio di primule e virgulti

 

del materno Friuli, l'Usignolo

dolceardente della Chiesa Cattolica!

Il suo sacrilego, ma religioso amore

 

non è più che un ricordo, un'ars retorica:

ma è lui, che è morto, non io, d'ira,

d'amore deluso, di ansia spasmodica

 

per una tradizione che è uccisa

ogni giorno da chi se ne vuole difensore;

e con lui è morta una terra arrisa

 

da religiosa luce, col suo nitore

contadino dei campi e casolari;

è morta una madre ch'è mitezza e candore

 

mai turbati in un tempo di solo male;

ed è morta un'epoca della nostra esistenza,

che in un mondo destinato a umiliare

 

fu luce morale e resistenza.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.pasolini.net/poesia_I-relig-miotempo.htm

Korom vallása (részlet) (Magyar)

 

Így, hogyha a lelkek mélyébe nézek,

sorra tekintve kortársat, barátot,

szomszédot, idegent s kik távol élnek,

 

látom, a szentségtörés, ezer átok,

amit csak a vallások felsorolnak,

mind egyben gyökerezik, egy a vádlott

 

itt mindig, csak a gyávaság, a rothadt.

Egyetlen örök érzés - torzak torza

ez az érzelem - megkövült, konok, vak;

 

közvetlenül, akár közvetve hat rá,

bélyegét minden másba belenyomja.

S ez teszi az embert vallástalanná.

 

S mint egy gigászi torlasz, óriás gát,

elválasztja az embert a szívétől,

a gondolatnak felfogja a lángját,

 

hogy tekintse a jót egyszerű ténynek,

csupán mint alapját a jómodornak

és a kegyelmet törvényszerűségnek.

 

Vad és durva is lehet, olykor-olykor,

eleme mégis mindig az okosság:

fenyeget, kiles, megítélve gúnyol,

 

de bennem mindig megfélemlítetten.

Nincs ki szabadulna e félelemtől.

Ezért nincs igaz ellenség s barát sem.

 

Szenvedélyig senki nem kesereg föl:

egykettőre megfakul tüze fénye,

az ősgyávaság aljas közönyébe

 

s bánásba fojtja, bűvös váladékba,

mely a századokat mind áthatotta.

Ráismerek mindig az emberekben.

 

Nem egyéb ez mint létbizonytalanság,

jól tudom, az anyagi gond, az ősi:

állati létünk törvényes manapság

 

nyomorult társadalmunk betetőzi,

felissza: csüggesztős oltalom egyben,

mely befészkeli magát az egyetlen

 

békésnek vélt zugba: tulajdonunkba.

S minden tulajdon egyforma: legyen gyár

vagy birtok, taliga vagy csónakocska.

 

Ezért mindennek egy a gyáva volta:

így a társadalmak hajnala szürke

s végnapjaiban is az alkonyóra...

 

Így érkezik nemzetem menthetetlen

a kezdethez, visszaesvén a bűnbe.

S ki semmiben sem hisz, ki biztos ebben,

 

az kormányoz. Aggályok sose bántják

azt, aki nem hisz s katolikus lévén

tudja is önnön megátalkodását.

 

Hitvány, vidéki orgyilkosa révén

zsarol naponta, fenyegetve rémít,

gyalázatos a szíve gyökeréig,

 

mindenféle vallást halálra adna,

csak nem hivőtől óvná tiltakozva:

egy holt Isten nevében lenne gazda.

 

Itt, a város ezernyi tere, háza

s bűntől hemzsegő utcája között, itt,

hol új aljasság szelleme tanyáz ma,

 

mely minden pillanatban sértve bőszít -

kihalt palotákkal és templomokkal,

az elhagyatott, néma, sok, komor fal

 

a hitetlenség síremléke - immár

itt húzom meg magam. Nincs benne semmi

a természeten kívül - mindent mint ár

 

önt el a halál bűvölete - semmi

sincs e világban már, amit szerettem.

Fáj minden: e nép, aki az ezernyi

 

reklámnak bedől s ostobán hajhássza

mindazt, amit gonosz gazdája hirdet

s felveszi a legrútabb és parázna

 

szokásokat, mit neki szánt a hírhedt;

a szürke utcán szürke a ruhája;

gesztusa szürke, rí róla a mindent

 

elöntő romlás cinkossága, bűne;

csalóka jólétben nyüzsög, viháncol,

akár a sovány legelőn a csürhe;

 

rendje miként a tengerár, dagályból

apályba viszi, sodorja az élet,

mit e megszállott ütem befolyásol,

 

névtelen, avas szükségszerűségek;

sötét bárba rajzik, moziba téved

s a szívét adva adja e sötétnek...

 

És a pocsékság belső birodalma

körül egyre magát emészti Róma,

brazilt és levánteit bezsúfolva

 

s terjed, akár valami leprajárvány,

a halál mámorában nőlve kábán,

keresztény és görög századok hátán

 

bérkaszárnyáit szélsebesen ontja,

kúszik az epe- s hányásszín csatorna

és nem ismer se megbánást, se nyugtot;

 

lerontja a vén falat, a megbúvott,

festői sikátort a kertek alján,

a habkő- s egérszínű régi kunyhót,

 

hol vígan virult füge és borostyán,

a repedezett követ, moha ágyát,

ódon zugok öröknek hitt világát,

 

hol emberarcot viselt, szinte élt a

szürke vakolat és a piros tégla:

mindezt feldúlja mohón, egycsapásra

 

a jámbor telekspekulánsok árja:

e kutyaszívű, profánszemű banda,

mind egy romlott Krisztus rongy tanítványa,

 

ki vatikáni szalonokba léphet,

szónokol s bókol miniszteri széknek:

kiválói egy szolgalelkű népnek.

 

Míly messze jár szívének tiszta, benső

viharától s az anyai Friúli

tájától, hol primula s rügy terem, nő,

 

a Katolikus Egyház annyi drága

buzgalomtól lobogó Csalogánya!

Szentségtörő, de hívő szenvedélye

 

puszta emlék, szónoki szóvirág ma:

de ő halt bele, nem én, a haragba,

görcsös aggályba, csalt szeretetébe,

 

egy hagyomány miatt, amit naponta

az öl meg, kinek védenie kéne,

s vele hal a hit hevétől kiszikkadt

 

föld, a paraszti táj, falusi mesgyék,

tanyák napfénye s többé nem virít majd;

s egy Anya, ki csupa sugár, szelídség

 

e napokban, hol már csak pusztulás van;

s vele létünk egy korszaka ma már holt,

mely egy fertőbe züllő, vak világban

 

erkölcsi fény és szilárd ragyogás volt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap