Most már meg nem ment minket senki se
te pusztulás fehér ciklámene
koponyát csókolj a halált ne féld te ne
szerelem s halál egymás más-fele
fény ő a kéklő éjek hidege
pusztulás virága s tükrözete
szeress engem s halált ne félj vele
Most már meg nem ment minket senki se
mindegy fehér-e a virág szine
nincs már halál csak koponya-tündöklete
a virágzó éj útja-rövide
növényszár romlás treff keresztjele
most az ég - mindegy - elsötétede
nincs már élet semmi nem hal bele
Most már meg nem ment minket senki se
annak az éjnek nincs megtérete
zúg nekünk a pusztulás fehér tengere
halál kagylója-gyöngye zúg ide
tenger ciklámen zúg ránk senkire
zúg ég-pokol mindegy minek-mije
nincs nem lesz éj világosabb szine
Most már meg nem ment minket senki se
éledő éj koponyafedele
ég hívott-e a pusztulás virága-e
itt minden mindegy minek öröme
szól a halálból örök-egy ige
s egy sehol-semmit tündököl tele
kéklő éj fehér szárnövényzete
Az „Ajánlás François Villonnak” ciklusból