Gratulálunk! Az év fordítója Répás Norbert!
Hírek

Loontjens, Jannah: Talán bizony mégsem (részlet) (Misschien wel niet Magyar nyelven)

Loontjens, Jannah portréja

Misschien wel niet (Holland)

Er zijn al best veel mensen dood. Vroegere vrienden, leraren, collega’s, familie. Maar of het me raakt, blijft onvoorspelbaar. Toen ik hoorde dat mijn juf van de lagere school
was overleden, kwam er een verdriet in me boven waarvan ik
niet wist dat het bestond. Mijn schouders begonnen te trekken, mijn keel werd dik. Ik had die vrouw sinds mijn twaalfde niet meer gezien, moet je je voorstellen. Bij het overlijden
van een oude vriend bleef ik juist zoeken naar het verdriet
dat er toch moest zijn, maar dat zich leek te verschuilen in
ongeloof. Het kon toch niet waar zijn. Hij was het type man
dat heel lang en goed en gezond en opgewekt zou leven, veel
kinderen zou krijgen, een goedlachse vader zou zijn. Daar
was hij voor bestemd, dat wist ik zeker. En waar was hij nu?
Wat deed hij? Ik bleef tot na zijn begrafenis nog het gevoel
hebben dat iemand een vergissing moest hebben gemaakt.
Het werd me duidelijk dat ik eigenlijk niets wist. Niets van
hem, niets van de laatste jaren van zijn leven, niets van waar
hij nu was. Niets van rouw of rouwverwerking. Niets van de
dood. Hoeveel eeuwen beschaving? Van de dood weten we
nog altijd niets. We concentreren ons op het leven, niet op
de eindeloze mist die erna volgt. Of we denken aan de dagen
die er nog hadden kunnen zijn, het gesprek dat nog gevoerd

had moeten worden, de verzoening, de bemoediging, een
plagerijtje. Al verliest dat ene misgelopen gesprek aan gene
zijde alle relevantie, het zijn
die dingen die het gemis veroorzaken. De dingen die nog hadden kunnen zijn. Drie werkwoorden. Hadden. Kunnen. Zijn.
‘Masje had een natuurlijkheid van bewegen en kijken die
ik eerder met een kat zou vergelijken dan met een homo sapiens.’ Aysun onderdrukt een lach en ademt diep in. ‘Op
straat keken mensen haar na. Mannen maar ook vrouwen...
Ze had dit zelf niet door, dat nam me voor haar in.’ Ze kucht.
‘Hoe lang is het geleden dat wij elkaar voor het eerst zagen?
Toch wel zo’n twintig jaar. Nu kan ik wel bekennen dat ik in
het begin verliefd op haar was. Pas veel later kwam ik erachter dat ik eigenlijk niet goed wist wat ik aan haar had. Je wist
nooit in welk humeur je haar zou treffen. Ze belde me niet
op mijn verjaardag. Ze kwam niet naar mijn eindvoorstelling. Ze steunde me niet. Maar…’
Stilte.
‘Nee, wacht, sorry hoor… Ik begin opnieuw.’
Tot nu toe heb ik nog niets gehoord wat ze me niet al
eens heeft gezegd, dat ik een kat ben, altijd zo op mezelf.
Aysun is meer bezig met haar rol dan met het verhaal. Jammer. Daniël deed het zojuist beter. Misschien bewaart Aysun haar echte inzichten voor als ik werkelijk dood ben.
Dood. Het woord waarvan de volgorde van de letters omkeerbaar is, maar dat juist het meest onomkeerbare uitdrukt. Ik kan me de tijd nog goed herinneren dat ik niemand kende die dood was. Als kind voelde ik een vagelijke
aantrekkingskracht bij het zien van mensen in rouw. Het
openlijke gesnotter, de geaccepteerde neerslachtigheid, de

donkere blikken, rimpels tussen de ogen. Dat was het leven
in zijn volste vorm, op de rand van het verdwijnen. Ik wist
toen niet dat kort daarna mijn moeder zou verdwijnen. En
dat ik daar amper iets bij zou voelen. Ze zou ook maar even
weg zijn, ze kon elk moment weer terugkeren.



FeltöltőRémai marianne
KiadóAmbo|Anthos
Az idézet forrásaJannah Loontjens, Misschien wel niet, Ambo|Anthos, Amsterdam, 2014
Könyvoldal (tól–ig)7-9

Talán bizony mégsem (részlet) (Magyar)

Szépen gyűlnek a halottaim. Bará­tok, egykori tanárok, kollégák, rokonok. Viszont megjósolhatatlan, hogy kinek a halála érint meg. Amikor értesültem arról, hogy meghalt az általános iskolai tanító nénim, valami addig ismeretlen szomorúság öntött
el. Megremegett a vállam, sírás fojtogatta a torkomat. Pedig tizenkét éves korom óta még csak nem is láttam. Egy régi barátom halálakor viszont hiába kutattam magamban a szomorúság után; ha volt is bánat bennem, elnyomta a hitetlenkedés. Ez nem lehet igaz! Ezt a fút arra teremtették, hogy hosszú, gazdag és boldog élete legyen, szinte láttam magam előtt mosolygós, sokgyerekes apukaként. És most, hová lett, mi lelte? Még a temetése után sem hagyott el az érzés,
hogy valami tévedés lehet a dologban. Rájöttem, hogy voltaképpen mennyire nem tudok semmit. Semmit sem tudok róla, sem az utolsó éveiről, sem
arról, hogy hová lett hirtelen. Ahogy a gyászról vagy a gyászmunkáról sem. A halálról. Hány évszázada létezik emberi civilizáció? És még mindig

nem tudunk semmit a halálról. A saját életünkkel vagyunk elfoglalva,
csak hogy ne kelljen a végtelen ködre gondolnunk, ami utána következik. Vagy azok a napok járnak a fejünkben, amelyek lehettek volna
még, egy beszélgetésre, amelyre még sort kellett volna kerítenünk,
a kibékülésre, a bátorító szavakra, az évődésre. Ha maga az elmulasztott beszélgetés a halállal tárgytalanná vált is, ezeknek a dolgoknak
a hiánya akkor is a veszteség érzését kelti bennünk. Mindaz, ami még
lehetni lehetett volna. Hiába ragozom. Lehetni. Lehetett. Volna.
– Valami olyan természetesség volt Masje mozgásában és nézésé-
ben, hogy inkább gondoltad volna macskának, mint homo sapiensnek. – Aysun elfojt egy mosolyt, és mély levegőt vesz. – Az emberek
megfordultak utána az utcán. Férfak, de nők is… Ő azonban még
csak nem is volt tudatában ennek, és ezzel végképp levett a lábamról. – Köhint egyet. – Mikor is láttuk egymást először? Legalább húsz
éve. Most már bevallhatom, hogy kezdetben szerelmes voltam belé.
Csak sokkal később jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyire nem
lehet kiigazodni rajta. Sohasem tudhattad, hogy milyen hangulatban
találod. Nem hívott fel a születésnapomon. Nem jött el a vizsgaelőadá-
somra. Nem volt mellettem, amikor szükségem lett volna rá. És mégis…
Csönd.
– Nem, bocs, így nem jó… Újrakezdem.
Eddig semmi olyat nem mondott, amit már ne hallottam volna
tőle; hogy igazi macska vagyok, mindig olyan magának való. Aysun
sokkal inkább a szerepével van elfoglalva, mint a szöveggel. Kár.
Daniël az előbb jobban csinálta. Meglehet, hogy Aysun a halálom
utánra tartogatja az igazi szavait. Halál. Akárhogy forgatjuk, végül
mindenkire rátalál a halál. Jól emlékszem arra az időre, amikor nem
volt még halottam. Gyerekként megmagyarázhatatlan módon
 
vonzott a gyászoló emberek látványa. A nyilvános szipogás, az ilyenkor
természetes lesújtottság, a komor pillantások, a szemöldökök közti
ráncok. Az élet semmibe tűnését kísérő felfokozott testi-lelki állapot.
Akkor még nem tudtam, hogy nem sokkal később az anyám is eltűnik.
És hogy eltűnésének hírére jószerivel semmit sem érzek majd. Azt
írta, hogy épp csak elmegy valahova. Én pedig hittem, hogy bármelyik pillanatban megjöhet.



FeltöltőRémai marianne
KiadóTypotex
Az idézet forrásaJannah Loontjens, Talán bizony mégsem, Typotex, 2016
Könyvoldal (tól–ig)7-9

minimap