Woestijne, Karel van de: Weęr gaat het veege licht der asters bloeien

Weęr gaat het vege licht der asters bloeien;

weęr naęrt een herfst. - En dit doorhunkerd hart

waar smokend 's zomers toortse gaat vergloeien,

wordt huiverend, en mart...

- Ik, in wiens hand de zoele vruchten wogen

maar wien de zoen ontzegd werd van den beet;

die, naar 'k u weet, o herfstig mededogen,

me des te alléner weet;

eeuwige maaier, ik, die sneed het koren

maar nimmer voor zich-zelf de garve bond;

eindlooze vaarder in zijn vochte voren

die nooit de haven vond:

weęr naęrt een herfst; en weęr naęrt wrang het derven

dit hart dat, hooploos, steeds verlangen kent;

dat, immer hunkrend naar dit herfstlijk sterven,

na 't wintren weet een lent'...

- Weęr brandt mijn najaars-bloed in smeek-gebaren;

weęr weent het hart waar de oude wonde schroeit...

- Hoe bronst het goud in de kastanjelaren!

De zilvren aster bloeit...

Az őszirózsa fénye fölsugárzik:

újra közel az ősz. S vágyó szívem,

amíg a nyár fáklyája huny, parázslik,

didereg csöndesen.

Én, akinek gyümölcs zuhant kezébe,

de vad csókkal bele nem harapott:

tudok rólad, ősz, szánalom idénye,

s annál árvább vagyok:

örök arató, ki búzát levágván,

magának kévét soha nem kötött;

bolyongó hajós, csatakos barázdán,

nem leltem kikötőt:

újra közel az ősz; tört nyomorúság,

a szív reménytelen vágyakozik,

sóvárogva váltig oly őszi múlást,

„télre tavasz jön itt"…

Fölforr újra esdeklőn őszi vérem;

szívem sajog, a régi seb kigyúl…

Bronz-arany ragyog gesztenyelevélen!

Őszirózsa virul.