Verde, Cesário: Contrariedades
Contrariedades (Portugál)Eu hoje estou cruel, frenético, exigente; Nem posso tolerar os livros mais bizarros. Incrível! Já fumei três maços de cigarros Consecutivamente.
Dói-me a cabeça. Abafo uns desesperos mudos: Tanta depravação nos usos, nos costumes! Amo, insensatamente, os ácidos, os gumes E os ângulos agudos.
Sentei-me à secretária. Ali defronte mora Uma infeliz, sem peito, os dois pulmões doentes; Sofre de faltas de ar, morreram-lhe os parentes E engoma para fora.
Pobre esqueleto branco entre as nevadas roupas! Tão lívida! O doutor deixou-a. Mortifica. Lidando sempre! E deve a conta na botica! Mal ganha para sopas...
O obstáculo estimula, torna-nos perversos; Agora sinto-me eu cheio de raivas frias, Por causa dum jornal me rejeitar, há dias, Um folhetim de versos.
Que mau humor! Rasguei uma epopéia morta No fundo da gaveta. O que produz o estudo? Mais duma redação, das que elogiam tudo, Me tem fechado a porta.
A crítica segundo o método de Taine Ignoram-na. Juntei numa fogueira imensa Muitíssimos papéis inéditos. A imprensa Vale um desdém solene.
Com raras exceções merece-me o epigrama. Deu meia-noite; e em paz pela calçada abaixo, Soluça um sol-e-dó. Chuvisca. O populacho Diverte-se na lama.
Eu nunca dediquei poemas às fortunas, Mas sim, por deferência, a amigos ou a artistas. Independente! Só por isso os jornalistas Me negam as colunas.
Receiam que o assinante ingênuo os abandone, Se forem publicar tais coisas, tais autores. Arte? Não lhes convêm, visto que os seus leitores Deliram por Zaccone.
Um prosador qualquer desfruta fama honrosa, Obtém dinheiro, arranja a sua coterie; E a mim, não há questão que mais me contrarie Do que escrever em prosa.
A adulação repugna aos sentimentos finos; Eu raramente falo aos nossos literatos, E apuro-me em lançar originais e exatos, Os meus alexandrinos...
E a tísica? Fechada, e com o ferro aceso! Ignora que a asfixia a combustão das brasas, Não foge do estendal que lhe umedece as casas, E fina-se ao desprezo!
Mantém-se a chá e pão! Antes entrar na cova. Esvai-se; e todavia, à tarde, fracamente, Oiço-a cantarolar uma canção plangente Duma opereta nova!
Perfeitamente. Vou findar sem azedume. Quem sabe se depois, eu rico e noutros climas, Conseguirei reler essas antigas rimas, Impressas em volume?
Nas letras eu conheço um campo de manobras; Emprega-se a réclame, a intriga, o anúncio, a blague, E esta poesia pede um editor que pague Todas as minhas obras
E estou melhor; passou-me a cólera. E a vizinha? A pobre engomadeira ir-se-á deitar sem ceia? Vejo-lhe luz no quarto. Inda trabalha. É feia... Que mundo! Coitadinha!
|
Bosszúságok (Magyar)Sértetten tombolok, magamban dúlva-fúlva; Izgalmas könyv se tud nálam most megmaradni, A cigarettából elment vagy három pakli Egyről másikra gyújtva.
Fejem fáj. Dühömet némán magamba fojtom: Megannyi hitványság, napi ügyek, szokások! Éleket, savakat, hegyesszöget imádok Egészen őrült módon.
Asztalhoz ültem én. Szemben velem egy ványadt, Boldogtalan lakik. Beteg tüdő, mellkórság. Folyton légszomja van. Meghalt minden rokonság, S bérben vasal ruhákat.
Fehér csontváz szegény, hófriss ruhák körében. Oly sápadt! Orvosa otthagyta. Holtra fárad. Folyton gürcöl. S adós a patikának! Levesre futja éppen...
A nehézség dühít, romlottá tesz a végén; Nyakig merültem épp hideg indulatokba, Mert pár nappal előbb az újság visszadobta Egy verses tárcafélém.
Pokolba! Egy eposzt szétszaggattam dühömben A fiók fenekén. Tudás, mit érek azzal? Még egy szerkesztőség, mely mindent felmagasztal, De zárva énelőttem.
Az értő kritika Taine-féle módszerére Bizony fütyülnek ők. Nagy máglyára szakajtó Ki nem adott írást halmoztam én. A Sajtó Méltó a megvetésre.
Epigrammát ha ér, ritkán ha úgy adódhat! Éjfélre jár. Az út lefelé csupa béke, Dudorász du-du-dú. Esik. Az utca népe A sárban mulatozgat.
Nem írtam én soha verset vagyonosoknak Művészt, barátokat tiszteltem ezzel inkább. Én független vagyok! Ezért a zsurnaliszták A lapoktól kidobnak.
A jámbor olvasót elveszteni remegnek, Ha ily szerzőt a lap, s ilyesmit publikálna... Művészet? Nem megy az. Hisz olvasóik máma Zacconén lelkesednek.
Egy prózaíró hírt nevet nyer pályadíjnak, Pénzt keres, szert tehet szép rajongótáborra Számomra semmi sincs, mi képtelenebb volna, Mint hogy prózában írjak.
A finom érzetet a hízelgés taszítja. Irodalmárokhoz ha szólok is, csak ritkán. S mondandómat csupán eredetien, tisztán írom, alexandrinba...
S a tüdőbajos nő? Vasalóval hevülten! Bezárva. És habár szén gáza fojtogatja, A házat füllesztő teregetést se hagyja, S így végzi lebecsülten!
Kenyéren él s teán! Míg csak sírba nem szállott. Átlátni rajta már, s mégis, délután, hallom, Hogy panaszos kis dalt dúdolgat gyenge hangon Egy új operettszámot!
Ez az. Keserűség nélkül hagyom hát abba. Meglehet, gazdagon, más égövű világon, Hajdani rímeim egykor majd viszontlátom, Könyvformában kiadva?
A szépirodalom nekem ismerős pálya; Öntömjén, csel, panasz és felvágósdi mennek, Kiadó kellene az én költészetemnek Hogy műveim dotálja...
Elmúlt; elszállt a düh. S a szomszéd? Ég a fénye. Szegény vasalónő, éhen fekszik ma újra? Fényt látok odaát. Még dolgozik. De csúnya... Milyen világ! Szegényke!
|