Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Verde, Cesário: Num bairro moderno

Verde, Cesário portréja

Num bairro moderno (Portugál)

Dez horas da manhã; os transparentes 

Matizam uma casa apalaçada; 

Pelos jardins estancam-se as nascentes, 

E fere a vista, com brancuras quentes, 

A larga rua macadamizada. 

 

Rez-de-chaussée repousam sossegados, 

Abriram-se, nalguns, as persianas, 

E dum ou doutro, em quartos estucados, 

Ou entre a rama do papéis pintados, 

Reluzem, num almoço, as porcelanas. 

 

Como é saudável ter o seu conchego, 

E a sua vida fácil! Eu descia, 

Sem muita pressa, para o meu emprego, 

Aonde agora quase sempre chego 

Com as tonturas duma apoplexia. 

 

E rota, pequenina, azafamada, 

Notei de costas uma rapariga, 

Que no xadrez marmóreo duma escada, 

Como um retalho da horta aglomerada 

Pousara, ajoelhando, a sua giga. 

 

E eu, apesar do sol, examinei-a. 

Pôs-se de pé, ressoam-lhe os tamancos; 

E abre-se-lhe o algodão azul da meia, 

Se ela se curva, esguelhada, feia, 

E pendurando os seus bracinhos brancos. 

 

Do patamar responde-lhe um criado: 

"Se te convém, despacha; não converses. 

Eu não dou mais." È muito descansado, 

Atira um cobre lívido, oxidado, 

Que vem bater nas faces duns alperces. 

 

Subitamente - que visão de artista! - 

Se eu transformasse os simples vegetais, 

À luz do Sol, o intenso colorista, 

Num ser humano que se mova e exista 

Cheio de belas proporções carnais?! 

 

Bóiam aromas, fumos de cozinha; 

Com o cabaz às costas, e vergando, 

Sobem padeiros, claros de farinha; 

E às portas, uma ou outra campainha 

Toca, frenética, de vez em quando. 

 

E eu recompunha, por anatomia, 

Um novo corpo orgânico, ao bocados. 

Achava os tons e as formas. Descobria 

Uma cabeça numa melancia, 

E nuns repolhos seios injetados. 

 

As azeitonas, que nos dão o azeite, 

Negras e unidas, entre verdes folhos, 

São tranças dum cabelo que se ajeite; 

E os nabos - ossos nus, da cor do leite, 

E os cachos de uvas - os rosários de olhos. 

 

Há colos, ombros, bocas, um semblante 

Nas posições de certos frutos. E entre 

As hortaliças, túmido, fragrante, 

Como alguém que tudo aquilo jante, 

Surge um melão, que lembrou um ventre. 

 

E, como um feto, enfim, que se dilate, 

Vi nos legumes carnes tentadoras, 

Sangue na ginja vívida, escarlate, 

Bons corações pulsando no tomate 

E dedos hirtos, rubros, nas cenouras. 

 

O Sol dourava o céu. E a regateira, 

Como vendera a sua fresca alface 

E dera o ramo de hortelã que cheira, 

Voltando-se, gritou-me, prazenteira: 

"Não passa mais ninguém!... Se me ajudasse?!..." 

 

Eu acerquei-me dela, sem desprezo; 

E, pelas duas asas a quebrar, 

Nós levantamos todo aquele peso 

Que ao chão de pedra resistia preso, 

Com um enorme esforço muscular. 

 

"Muito obrigada! Deus lhe dê saúde!" 

E recebi, naquela despedida, 

As forças, a alegria, a plenitude, 

Que brotam dum excesso de virtude 

Ou duma digestão desconhecida. 

 

E enquanto sigo para o lado oposto, 

E ao longe rodam umas carruagens, 

A pobre, afasta-se, ao calor de agosto, 

Descolorida nas maçãs do rosto, 

E sem quadris na saia de ramagens. 

 

Um pequerrucho rega a trepadeira 

Duma janela azul; e, com o ralo 

Do regador, parece que joeira 

Ou que borrifa estrelas; e a poeira 

Que eleva nuvens alvas a incensá-lo. 

 

Chegam do gigo emanações sadias, 

Ouço um canário - que infantil chilrada! 

Lidam ménages entre as gelosias, 

E o sol estende, pelas frontarias, 

Seus raios de laranja destilada. 

 

E pitoresca e audaz, na sua chita, 

O peito erguido, os pulsos nas ilhargas, 

Duma desgraça alegre que me incita, 

Ela apregoa, magra, enfezadita, 

As suas couves repolhudas, largas. 

 

E, como as grossas pernas dum gigante, 

Sem tronco, mas atléticas, inteiras, 

Carregam sobre a pobre caminhante, 

Sobre a verdura rústica, abundante, 

Duas frugais abóboras carneiras. 



FeltöltőBittner Gábor
Az idézet forrásahttp://www.citador.pt/poemas/num-bairro-moderno-cesario-verde

Modern környéken (Magyar)

Reggel tíz van; a napfogók a fényben 

Pompázó házra aggatják tarkájuk:

Vizek apadnak kerteknek mélyében

Kápráztatóan, forrón és fehéren, 

Vibrál a széles makadámút.

 

Pihen a földszint, körben némaság van, 

Majd nyílik egy-egy zsalugátertábla,

S megcsillan itt-ott, stukkózott szobákban,

Vagy épp mintás tapéták ágbogában,

A reggeli teríték porcelánja.

 

Mily egészséges is a könnyű élet,

Kényelmes jólét! Az idő nem sürget,

A hivatalba eképp mendegélek, 

Hová majd mindig szédelegve érek,

Mostanság, úgy, hogy szélütés kerülget. 

 

S hátulról látom ám, amint egy lányka,

Aprócska, rongyos, roskadva cipelte 

Kosarát, s mint egy márvány sakktáblára,

Egy darab konyhakertet felkínálva,

Lépcsőre tette, mellé térdepelve.

 

Figyeltem, bár a fény szememet szúrta,

Felállt, csak úgy koppant a facipője

Szétnyílt harisnyájának kék pamutja,

Miközben meghajolt, kócos volt, csúnya

S kis fehér karjai csüngtek előre.

 

Inas szól fent a lépcsőfordulóban:

“Ne szövegelj, ha kell, hát nesze, fogjad, 

Nem adok többet.” s kihajít unottan

Egy hitvány rozsdás rézpénzt, csak úgy koppan, 

Orcái közt a sárgabarackoknak.

 

Bár elérhetném - mily művészi képzet! 

Hogy egyszerű termények, hirtelen,

Hála a Nap, e friss festő fényének,

Mozduló, élő emberré lennének

Porcikájuk mind bájos, eleven!

 

Konyhagőzök és illatok lebegnek:

Liszttől sápadtan pékek jönnek erre,

Kosár a háton, mélyen meggörnyednek,

S kapuknál itt-ott, csengőszók követnek 

Csengőszókat, rivalló lármát verve.

 

Én meg anatómiailag, szépen,      

Egy új, eleven testet komponáltam.

Formák és színek ötlöttek elébem.  

Egy fejet láttam a görögdinnyében,

S vérbő kebleket néhány káposztában. 

 

Olajbogyók, nedűjük bőven ontók,

Zöldjükben egyesülve feketéllnek,

A copfjaik, kész hajzattá fonódók; 

S fehérrépák - színük tej, pőre csontok,

S fürt szőlők - szemből font rózsafüzérek.

 

Vállak, nyakak, ajkak, egy orcaforma,

Gyümölcs képében ráismerni mindre.

S illatos, telt zöldfélék közt trónolva,

Mintha ez mind a vacsorája volna,

Gömbölyödő has, ott egy sárgadinnye.

 

És magzatként, mely duzzad, kísértését 

Megláttam ott zöldségekben a húsnak.  

Az élénk skarlátvörös meggynek vérét,

Paradicsomot, szívek lüktetését 

Sárgarépát, meredt, vöröslő ujjat.

 

Az égen a Nap arany fénye áradt,

S a kofa friss salátáját eladva,

Tett hozzá még egy szagos mentaágat,

Felém fordult, kurjantott egy vidámat:

“Segítene már? Megkérnem szabadna?!”

 

Én odaléptem, viszolygástól menten;

Megragadtuk a két elnyűtt fület,

S felemeltük az egész terhet ketten,   

Béklyóba fogta még a kövezet lenn, 

De elbírt vele egy nagy lendület. 

 

“Köszönöm! Adjon Isten egészséget!”

S elnyertem én, hallatán e szavaknak,

Mindazt az erőt, kedvet, teljességet, 

Amit csak tobzódódása az erénynek, 

Vagy ismeretlen gyomornedvek adnak. 

 

Épp átérek az út túloldalára, 

Kocsik gördülnek távolabbra innen,

S az augusztus hevében, továbbállva,

Fakó orcával megy már szegény pára,

Leveles szoknyában, dereka sincsen.

 

Egy lurkó futónövényét locsolja

Kék ablakban, s a víz sugara mintha

Szitálna ott vagy csillagokat szórna,

Míg fehér fellegekben szétomolva

Felszáll a por, őt tömjénnel borítva.

 

A kosár felől jó áramok érnek,

Kanárit hallok - mily gyermekin fújja!

Az ablaktáblák közt családok élnek,

S desztillált narancs pászmái a fénynek,  

Házfrontok közt áradnak szertenyúlva.

 

Harsány és pimasz, tarka holmijában,

Magát kihúzza, szinte provokál itt,

Csípőn a kéz, nyomorban is vidáman,

Büszkén hirdeti, girhesen soványan,

Hatalmas, kerek fejeskáposztáit.

 

És mint egy óriás két vaskos combja,

Törzs nélkül, mégis duzzadó erőkben 

Nehezül rá a szegény kis vándorra,

S a dús, falusi főzelékhalomra

Két sima közönséges hosszútök fenn.

 



FeltöltőBittner Gábor
Az idézet forrásasaját

minimap