Omul cu compasul (Román)
Am zgâriat aseara pe nisip formula unei alte ordini, care conţine-al lucrurilor tainic chip, cel fără de ruină şi mişcare.
Aici, acest inel în care-ncerc să prind rotirea stelelor în spaţiu: medalie de foc şi magic Cerc, lui însuşi hrană crudă şi nesăţiu.
Iar dincolo, ca simbol înţelept, un cort de raze cu foiţă clară: Triunghiul către care mă îndrept la dangatele bronzului de seară.
Nimic nu socoteam a fi străin de-aceste prea statornice tipare nici amfora corolelor de crin, nici fulgerul cristalelor amare.
Mereu, ca instrumentul de suflat, cu cântec se vor umple, căci faptura îşi pipăie conturul terminat abia adeverindu-le măsura.
Aşa credeam. Sub stelele târzii, culcându-mă, strângeam pe lângă mine compasul, inginer de armonii Şi cocostârc al zborurilor line.
Ah! câte veacuri scapătă-ntr-un ceas când somnul dulce-i frate cu minciuna? Din formele de-aseară n-a rămas întreagă şi curată vai! nici una.
Cu ce călduri de iad şi negre ploi veniră astăzi zorile pe lume ? Enorme bălării cu frunze moi foşnesc pe ţărm, ca mările în spume.
Tulpini diforme, zgârciuri pe nisip rănira idealul receptacol şi ruinară transparentul chip căruia eu i-am fost umil oracol.
O, mare-n spasmuri, cu zvâcniri adânci, de ce-ai întors genunile fertile ? În loc să cânte sarea, sus pe stânci aud foind insecte şi reptile.
Pieziş e mersul astrelor pe grind, iar datina stihiilor surpau, de când un şoarece muri umblând cu stirvu-i putred cercul fără pată.
Cu scrum şi rumeguş de furnicar vă veţi hrăni, voi - frunze libertine, ce-aţi dat uitării-aulicul tipar şi aria nervurilor divine!
Iar voua, zburătoare-n stol şi pâlc, ştiuţa vi-i de-a pururea dar sparu bătaia aripilor, grea de tilc, prin care orice zbor devine artă!
Vai! steaua asta merge spre amurg... Cristalele s-au spart şi sângerează. Şi mii de ape lincede se scurg mânjind coroana fluviilor, trează.
Ci-n mijlocul declinului lumesc eu stau şi-aştept, cu sfiiciune, ceasul, când putrezi-vor florile ce cresc ca broaşte care-mi tulbură compasul.
Atunci, lovind cu vârful în nisip, aceleaşi semne vor luci în soare, păstrând în forma lor eternul chip al lucrurilor lumii trecătoare. Feltöltő | Csata Ernő |
Az idézet forrása | www.romanianvoice.com |
|
A körzős ember (Magyar)
Az este bekarcoltam a homokba egy másik, új rend képletét, ami a dolgok titkos lényét hordozza, mi nem romos, nem lehet mozdítani.
Itt, e gyűrű, ahová megpróbálom befogni csillagok forgását a végtelenen: valami bűvös kör tüzes medálon, nyers étke önmagának és telhetetlen.
Mint egy bölcs szimbólum, a túloldalon egy sugársátor áttetsző hártyával: A háromszög, amerre kell tartanom az esti bronz harangkongásával.
Semmi ismeretlennel nem számoltam ebben a mindenség lenyomatában, sem a liliomokkal díszített korsóban, sem a keserű kristályok villámában.
Öröktől fogva, mint a fúvós hangszer, énekkel megtelik, mert a teremtett tapogatja önnön határát még egyszer, igazolván éppen egy saját méretet.
Így hittem. A késő csillagok egén, lefeküdve, magam mellé helyeztem a körzőt, harmónia mérnökként én, a gólya, nyugodtabb repülésemen.
Ó! mennyi örökkévalóság egy órában, mikor hazugsággal testvér az álom? Épen, a tegnap esti formájában és tisztán, jaj! egyiket sem találom.
Mily pokoli hővel és fekete esőkkel érkezett ma világra a hajnal? Hatalmas gazok puha levelekkel susognak a parton tengeri habbal.
A homokon csonkok, formátlan gyökerek, amik megsértették az idillinek tűnő vackot, és az áttetsző képek tönkrementek, melyekről én mondtam szerény jóslatot.
Ó, mély vergődésekkel habzó tenger, mért kavarogsz a termékeny aljzaton? A só éneke helyett, a sziklahegyen, rovarok s hüllők hemzsegnek zajoson.
Rézsútos a buckán csillagok járása, s kísértetek hagyománya is ledőlt, mióta egy egér kimúlt járkálva, körbehordozván hulláját, mit megölt.
Hamuval és hangyabolyok törekével éltek majd, ti - kicsapongó levelek, a kifinomult minták feledésével, és eltűnnek az isteni erezetek!
Ti, seregben és csapatban szárnyalók, az örök ajándék, ami nektek átadódik, a szárnyak csapkodása, mély titok, mellyel a repülés művészetté oldódik!
Jaj! ez a csillag napnyugtára halad... A kristályok széttörtek és vérzenek. Töméntelen víz betegen szalad és folyók éber koszorúi elkenődnek.
Itt a világi hanyatlás közepén állok s várom félénken az időmet, a sok nyíló virág, mikor már nem él, mint békák, melyek zavarják körzőmet.
Akkor beszúrva hegyét a homokba, ugyanazon jelek ragyognak a napban, megőrizvén örök arcukat a dolgokban, a múló világok ábrázatában.
|