Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Jebeleanu, Eugen: 2. Sfârșitul zilei

Jebeleanu, Eugen portréja

2. Sfârșitul zilei (Román)

5. august 1945.

Se înserează. Zi fierbinte, pleacă!
Desculţă, umbra de pe munţi coboară
şi-ţi tot coseşte pletele de foc.
Fugi, zi fierbinte, fugi! ... Coboară, seară ...

Fierbinte zi, infern portocaliu,
pecetie curgând pe-oraşul leoarcă
de năduşeală, du-te ... Soarele în mare
şi-afundă şi el răsturnata-i barcă,

din care --- sfârâind pe mute ape
ce-ncep să-nvie-ncet ca nişte plante
de arşiţă culcate --- se răstoarnă
poveri, poveri de-aprinse diamante ...

Printre coline-oraşul stă privind ...
O mamă e oraşul ce priveşte
şi vrea să vadă totul ... Iată unul
din râuri scăparând; ai zice-un peşte

sclipindu-şi solzii, bot în bot cu-n altul,
la fel de mare ca şi celălalt,
dar mai posac, căci fratele-i răsfrânge
o şcoală în şerpuitoru-i fald;

o şcoală de copii, atâta tot ...
dar dimineaţa când se prind de mână
cântând copiii --- râde-ncet şi râul
şi-ntinereşte apa lui bătrână.

 Lin îşi roteşte-oraşul ochii lungi
ca nişte-aripi de umbră desfăcute,
ce către mare-alunecă încet.
Oraşului i-s toate cunoscute,

şi vrea să ştie de-s la locul lor.
Apune soarele ca-ntotdeauna,
şi râurile-s şapte lungi beteli
de aur moale; nu lipseşte una ...

Respiră marea văluri străvezii ...
Mai fulgeră din soare câte-o rază
Scurt săgetând. Oraşul stă, priveşte ...
Pe cine l-a rănit? Un om oftează.

Îşi şterge faţa gânditor pescarul ...
Cu o batistă atârnând pe frunte,
e rege-acestor ape nesfârşite,
în zdrenţe şi cu tâmplele cărunte ...

Din cârpa-i de pe frunte, grea coroană,
Pe chip i se prelinge nu sudoare,
ci plumb topit, plumb, boabe ale trudei,
ce şiroind ca plânsul, pică-n mare ...

Peşti de mătase, peşti pumnale-albastre,
peşti de opal, de vânt, peşti lungi de-oţel,
De vină cine-i că pescarul are
năvodul rupt şi peştii-i fug din el? ...

Stă Hiroshima şi priveşte mută:
pescarul e în apă ca oricând
şi ca oricând sudoarea-i pică-n boabe
şi cearcăne-are apa tremurând.

 Iar a oftat. De ce oftează omul?
se-ntreabă Hiroshima, tresărind ...
şi-acum din valuri se ridică luna
şi jumătate-omul e de-argint ...

şi plasa lui târâtă înspre casă
e-o pânză de paing de-argint curat
şi se întreabă iaraşi Hiroshima:
De ce-a oftat? De ce? De ce-a oftat ?

Nici un cuvânt. Cu marea stând în faţă
înveţi să taci întruna, an de an ...
Că eşti --- oftatul doar îţi aminteşte ...
E scump cuvântul pentru cel sărman.

Tu, noapte blândă, ce întinzi o plasă
de stele pe muncita lume, noapte
liniştitoare-a trupurilor, soră
ce faci din vaietele zilei şoapte

te-apropie ... Acuma ca să vadă,
se-nalţă Hiroshima-n raza lunii
şi se opreşte pe cetatea veche
cu umbrele rotindu-şi mut păunii.

Umbre şi oameni. Zgomotele zilei
ce, înainte de-a pieri, cresc încă.
Umbre şi oameni. Umbre gârbovite
ce poartă în spinarea lor o stâncă.

Bătrânii din aziluri ... se întorc
la casa care nu-i a lor, pustie,
ţinându-se de mâini cum fac copiii
speriaţi şi muţi, fără copilărie.

 Trist, Hiroshima îşi întoarce capul.
Umbre şi oameni. Oameni înhămaţi,
trăgându-şi ricşele de plumb spre grajduri
pe jumătate morţi şi dezbrăcaţi.

Roţi ce-ameţesc, roţi, umbre iuţi de roţi,
roţi de maşini --- lung fulger diavolesc
ce-şi râd de goana bietului om-cal
şi pâinea de la gură i-o răpesc ...

Amurgu-şi ţese umbrele grăbit.
Lungi umbre de-oameni-umbre. Umbre-adânci
de case nalte, umbre de cutii
de lemn în care te târăşti pe brânci ...

Albastră seară ... Templele lucesc
cu solzi de-aurării şi lac roşcat.
Surd vuiet de uzine, mări închise ...
Priveşte-adânc oraşul nemişcat.

Dar cine trece podul curcubeu
ce-n mare salbe viorii aruncă?
De-abia se mişcă ... Hiroshima-l vede:
Nici azi bătrânul n-a gasit de muncă!

Cresc stele-n apă ... Tremură tăcute ...
când n-ai mâncat, ce chin e să le vezi ...
O transparentă farfurie-i apa
cu mii şi mii de boabe de orez.

Vino, -l îndeamnă apa ... Tainic, şoapte
de el doar auzite. Şoapte ... --- Vino ...
Noapte de august ... ape cu sirene ...
Se smulge-ncet bătrânul. --- Nu, Lumino,

 spre tine-mi trag povara, zi de mâine ...
Paşi depărtându-se ... om fără vatră ...
Harfe-ale foamei, coaste străvezii,
întindeţi-vă-acum pe-un prag de piatră! ...

Priveşte către stele muncitorul
bătrân, zăcând pe patu-i de granit
cu pumnii descărnaţi, e-un zeu de fildeş
de lumi făuritor şi părăsit ...

Se-ntoarnă spre Zeiţa-Stea. Din pipă
trei nori albaştri-i dă. Tuşeşte-ncet ...
E haina-i şah de petece, sub cerul
De stele-nmiresmat ca un buchet.

Nisip de oameni curge din uzine ...
se trag obloane, scrâşnete de fier ...
şi negustorul întorcându-şi cheia
cu grijă-o ia ca pe un giuvaer ...

 

 



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásawww.versuri.ro

2. A nap vége (Magyar)

1945. augusztus 5.

Esteledik. Forró nap, elmehetsz!
Mezítláb, leszáll a hegyről az árnyék
és még kaszálja tüzes fürtjeid.
Fuss, forró nap, fuss!...Szállj alá, éj...

Forró nap, narancsszínű pokol,
mint bélyeg tapad az izzadság
a verejtékes városra, menj...a Nap is lementi
a tengerbe, felfordult csónakját,

melyből...sercegve néma vizeken,
mik lassan felélednek, mint a meleg
nyomában ledöntött növények...felborulnak
terhek, gyémántvillantó terhek...

A dombok közt a város figyelve áll...
Egy anya a város, amelyik néz
és látni akar mindent...Íme egyike
a folyóknak, mely cikázik; hal, azt hinnéd, 

mutogatva pikkelyeit, szemben egy másikkal,
ugyanolyan nagy, mint a másik,
csak morcosabb, mert testvére leckét
ad neki, ahogy kígyózva távozik;
 

egy elemi iskola, ennyi az egész...
de reggel, amikor a kezüket összefogó
gyerekek énekelnek...halkan nevet
és megfiatalítja öregedő vizét a folyó.

Lanyhán forgatja elnyúló szemeit a város,
mint valami széttárt szárnyárnyékokat,
amik a tenger felé csúsznak lassan.
Jó ismerőse minden a városnak, 

és tudni akarja, hogy minden a helyén van.
A nap lenyugszik, mint örökké idáig,
és a folyók, hét hosszú, aranyozott,
selymes szegély; egy sem hiányzik...

Megszusszannak a tenger áttetsző habjai...
Még megvillan a napfény gyorsan,
Röviden nyilazva. A város áll, figyel...
Kit sebzett meg? Egy ember sóhajt.

Megtörli gondterhelt arcát a halász...
A homlokáról lelóg a zsebkendő,
ő e végtelen vizek királya,
rongyokban és gyér hajjal, mi deresedő...

A rongyból a homlokán, nehéz korona,
Az arcára nem izzadságcseppek folynak,
hanem olvadt ólom, ólom, a gond cseppjei,
mik csorogva, mint a könnyek, a tengerbe potyognak...

Menyhalak, közönséges makrélák,
opál halak, koncérok, fogaspontyok,
Ki a hibás, hogy a halásznak szakadt
a hálója, nincs kapás, halat sem fogott?...

Hirosima áll és némán nézi:
a halászt a gondjai vízbe űzik
s mint mindig, folyik az izzadsága
és a víz összeráncoltan gyűrűzik.

Ismét sóhajtott. Miért sóhajt az ember?
kérdezi Hirosima, megrezzenve...
és a habokból feljön a Hold
s ezüstös lesz az embernek fele...

és húzza a hálót haza felé,
ami tiszta ezüstös vászon,
s Hirosima újra kérdezi:
Miért sóhajtott? Miért? Miért vajon?

Nincs válasz. Állva a tengerrel szemben
megtanulsz hallgatni, évről évre...
Mert vagy...a sóhaj csupán emlékeztet...
A szó drága mindig a szegénynek.

Te, jámbor éj, mely csillaghálót
borítasz a dolgos világra, a testek
nyugtató éjszakája, nővér, kitől
a nap jajgatásai susogások lesznek,

közeledj...Most, hogy jobban lássa,
Hirosima felemelkedik a Hold sugarain
és megáll a régi vár felett
árnyaival, forgatva némán tollait.

Árnyak és emberek. Napi zajok,
amik, újra nőnek, mielőtt elvesznek.
Árnyak és emberek. Görnyedt árnyak,
melyek hátukon egy sziklát cipelnek.

A menhelyek öregjei...visszatérnek
a házba, mely nem az övék, kietlen,
mint gyerekek, kézen fogják egymást,
gyerekkor nélkül, némán és ijedten.

Szomorúan, Hirosima elfordítja fejét.
Árnyak és emberek. Befogott emberek,
ólomriksájukat húzva az istálló felé
félig holtan és félig meztelen.

Kerekek, mik szédítenek, kerekek, gyors árnyak,
kocsikerekek---hosszú ördögi villám,
mely nevet a szegény ember-ló rohanásán
s a kenyeret is a szájától elhódítják...

Az alkony is az árnyait szövi gyorsan.
Hosszú emberárnyakat. Mély árnyakat
magas házak mögé, fadobozok árnyait,
ahova négykézláb vonszolod magad...

Kék este...A templomok ragyognak
aranyozott borítással és vörös lakkal.
Üzemek halk zaja, zárt tengerek...
Mélyre néz a város, mozdulatlan.

De ki megy át a szivárványhídon,
mely a vízre ibolyaszín füzért borít?
Alig mozog...Hirosima látja őt:
Az öreg munkába ma sem botlik!

Egyre több csillag a vízen...Remegnek halkan...
milyen kínos nézni azokat éhesen...
A víz egy átlátszó tányér,
ezer meg ezer rizsszemmel.

Jöjj, biztatja a víz...Rejtelmesen, suttogás,
amit csak ő hall. Suttogás...---Gyere...
Augusztusi éj...víz szirénekkel...
Lassan kibontja magát az öreg. ---Ne, Fényecske,

feléd húz terhem, a holnapi nap...
Léptek távolodnak...otthon nélküli ember...
Az éhség hárfái, áttetsző bordák,
nyúljatok el most egy kőperemen!...

A csillagokba néz az öreg
munkás, elnyúlva a gránitágyra,
lesoványodott öklökkel, elhagyatva,
elefántcsont istene az alkotó világnak...

Visszatér Csillag-Istenhez. Köhög kicsit,
ahogy a pipából kifúj három kék füstkarikát...
Folton folt ruhája a csillagos ég alatt,
olyan illatos, mint egy csokor virág.

Homokként folynak a munkások az üzemből...
lehúzzák a redőnyöket fémcsikorgásokkal...
és a kereskedő elfordítja kulcsát,
mint ékszert veszi ki, gondosan...

 

 

 

 

 

 



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásasaját

minimap