Labiş, Nicolae: Încheiere

Pământ impadurit, ne revedem
Din ce în ce mai rar langa izvoare,
Dar spune-mi, nu iti sunt la fel de dragi
Salbaticele pasari calatoare?
Peste straine asezari lumesti
Duc cate-un fulg de-al tau, un cânt din tine,
Si mor cu tine-n inimile lor
Când le frang zborul gloantele haine.
Eu n-am să uit c-aici am ras intai,
Ca am strigat intaia-njuratura,
Ca am gustat din scorburi faguri dulci
Ori gustul lacrimii sarate-n gura.
Stangaci, iubind aici intaia oara,
Ti-am spus, când nu-i spusesem inca ei...
Tu mi-ai vegheat incovoiat asupra-mi
Intaii sovaielnici pasi ai mei.

Copiii cresc si unii se despart
De cei ce le-au dat viata din iubire.
Plecarile din tine-n alte lumi
Să nu le iei nicicand drept despartire.
Când eu gresesc ori mă stropesc noroaie,
Mă chemi si eu la tine vin tiptil,
Si-n fosnetul luminii din frunzisuri
Mă faci din nou nevinovat copil.

Erdős táj, egyre ritkábban
Találkozunk a forrásoknál,
De mondd, még mindig oly kedves
Neked a sok vándormadár?
Viszik idegen tájak fölé
Pelyheidet, lényed dalát,
És szívükben veled múlnak el,
Mikor a repülés széttöri tollaikat.
Nem feledem, itteni első nevetésem,
Az itt kiáltott első káromkodásom,
S az odúkból ízlelt lépes mézet
Vagy sós könnyeim ízét a számon.
Ügyetlenül, először itt szeretkeztem,
Te tudtad, mikor neki nem mondtam még el...
Te vigyáztad fölém görbülve
Első, tétova léptem.

A gyerekek nőnek és némelyek elválnak
Azoktól, akik szerelemből életet adtak nekik.
A másvilágra szakadást lényedből
Ne vedd semmiképp elválásnak.
Mikor hibázok vagy sárral befröcskölnek,
Hívj és nesztelenül hozzád jövök,
És a lombozat zizzenő fényében
Leszek újra ártatlan kölyök.