Muresan, Ion: Bătaia

 

„Şi-am fost ca un frate, mă, porcule,

ţi-am adus flori când te-ai însurat,

ţi-am fost martor la divorţ şi tu...”

Mai mult nu aud, căci bucătăreasa dă muzica mai tare,

dar îl văd pe celălalt cu lacrimi în ochi,

cum se întinde peste masă şi sărută mâinile omului cu cravată,

cum dă din cap în semn că da, da, da s-a stabilit, e un porc.

 

Apoi pleacă fruntea şi brusc pare că e într-un oraş îndepărtat,

stă pe o terasă galbenă şi prăfuită, priveşte cerul

şi nu ştie cum să încheie o scrisoare către binefăcătorul său,

deci scrie: „Cu dragoste şi cu recunoştinţă veşnică, Grigore”.

 

În omul cu cravată parcă a intrat dracul.

Îl prinde pe celălalt de nas şi-i ridică faţa:

„Ia, să-ţi mai văd ochişorii de rahat!”, zice.

Apoi îl ia de-o ureche şi-l scutură de-i zboară basca din cap,

îi toarnă rachiu pe chelie şi i-o şterge cu şerveţelul boţit

şi iar îl scutură de ureche

şi-şi smulge un nasture de la haină, îl pune-n pahar

şi îl dă chelului să-l înghită, ca pe o aspirină.

„Lasă-l, domnu inginer, pe amărâtul ăla în plata Domnului!” –

strigă chelnerul,

dar parcă a intrat dracul în domnu inginer:

„Tu ce te bagi, mă, e prietenul meu, cheluţul, şi fac ce vreau cu el!”

Îl prinde iar pe cheluţ de urechi şi-l scutură,

Apoi îl sărută apăsat pe gură,

apoi face un pas înapoi,

ca şi cum ar vrea să-l admire

şi-i dă un pumn în nas, cu toată puterea.

Plici! face capul cheluţului pe ciment.

„L-ai mâncat fript – zice chelnerul – l-ai mâncat fript, uite

cum îi bulbucă sângele pe nas!”

 

Brusc, cheluţul e de trei săptămâni în sanatoriu, stă pe balcon

înfăşurat în pături din păr de cămilă, priveşte munţii înzăpeziţi,

îşi aprinde o ţigaretă „Maria Mancinii” şi meditează:

„Trebuie să ne îmbrăcăm mereu în negru,

să avem relaţii sobre şi formaliste cu oamenii,

să cinstim viaţa şi moartea, da, da, viaţa şi moarte şi progresul!”

 

În omul cu cravată parcă a intrat dracul:

rade cu palma de pe masă scrumiera, sticla cu vodcă, paharele,

scoate un briceag din buzunar şi strigă cu glas piţigăiat:

„Mă, io-s reîncarnarea lui Hegel şi a fraţilor Petreuş

într-o singură persoană, mă, nu vă puneţi cu mine!”

„Hegel, Hegel, Petreuş, da, da!

Hegel, Hegel, Petreuş!”,

boscorodeşte bătrânul de la masa mea,

pe sub pălăria de fetru,

şi mă învăluie cu o privire albastră ca marea,

şi ridică halba şi mi-o trăzneşte în cap.

„Admirabil, absolut admirabil!”, îl mai aud apoi de sub masă.

 

Aici sub masă e pace, te poţi ridica asemeni soarelui,

glorios deasupra zilei.

„Aici sub masă e casa noastră, zice sora mea, eu îmi aleg

perniţa cu flori roşii, tu perniţa cu flori albastre,

în colţul acesta îmi aranjez eu sobiţa, crăticioarele şi farfuriile,

lângă sobiţă pun păpuşile, ursuleţul şi rochiţele,

tu îţi aranjezi în colţul tău grămada de lemne, securea,

grajdul cu bivolii, furca şi fânul şi carul de la bunicul,

aici lângă piciorul mesei pui lădiţa cu ciocanul, cleştele şi cuiele.

Pe pătură, lângă locul unde ziceam că e fereastra,

prindem cu acul iconiţa cu Sfânta Maria.

Acum tu ieşi de sub masă.

Ziceam că eu sunt foarte obosită şi fac de mâncare.

Tu vii de la cârciumă beat.

Câinele nu te latră că te ştie ca pe un cal breaz.

Intri în casă.

Scuipi pe jos.

Înjuri înjurături frumoase.

Arunci ţigara aprinsă, ţigara „Mărăşeşti” în oala cu supa de găină.

Eu îţi zic: Beţivanule, nenorocitule, nu ţi-e ruşine,

că te văd şi te aud copiii cum scoţi gunoaie pe gură,

şi puţi ca porcu, precis ai făcut iar pe tine!

Acum tu te faci că-mi dai o palmă,

dar te răzgândeşti.

Iei din găleţică o cană cu apă şi o bei pe nerăsuflate.

te arunci îmbrăcat pe perniţa cu flori albastre şi sforăi cumplit.

Doamne, cu ce ţi-am greşit? zic eu

şi îmi iau copilaşii de mână, păpuşa fetiţă şi

păpuşa băieţel şi mergem să dormim la mama.

 

Acum e dimineaţă, tu vii să ne cauţi.

A venit tata!

strigă copiii, adică păpuşile, în locul cărora strig eu,

tu te pui în genunchi de faţă cu toate păpuşile,

îţi ceri iertare şi zici că nu o să mai faci.

Eu te mângâi pe chelie,

luăm copilaşii de mână,

tu iei de mână păpuşa fetiţă,

eu iau de mână păpuşa băieţel

şi ne întoarcem acasă.

Peste două săptămâni ne jucăm din nou.

Acum nu mă mai joc,

„ciurcu-mă nu mă mai joc,

trag o linie de foc!”,

că tu înjuri şi scuipi şi sforăi

de parcă ai fi un beţiv adevărat,

şi mă duc să te spun la mama!”

Acum nu mai stă nimeni pe scaune,

căci scaunele zboară din perete-n perete,

şi sticle dulci şi firave pahare ca pulpa de adolescentă sboară

în stoluri lungi şi ciripesc, şi pleoscăie ca peştii,

şi gemete şi bufnituri şi oftaturi se-aud de parcă

un zeu şi o zeiţă ar face dragoste-n grădini îndepărtate.

Şi toţi dansează peste cioburi, doi şi cu doi şi-n grupuri,

şi-n mijloc domnul inginer şi chelnerul desculţ la un picior, se pupă. Şi zice chelnerul: „Ai mână grea!”. Şi

zice inginerul: „Dar şi tu, pocneşte cu competenţă amăsurată!

Dau eu un rând!”

Şi dansul încetează.

 

Acum ei nu se mai cunosc,

căci dintr-o dată sunt cu mult mai tineri

şi apoi oraşul în care beau e atât de neînsemnat

că din greşeală a fost înscris pe harta altei ţări,

ţară, la rândul ei, atât de neînsemnată

încât geografii au înscris-o pe harta unui continent aiurea

unde-au găsit un loc mai liber pe un fir de apă

ceva mai depărtat de ţările din preajmă.

 

„Pss, pss!”, sub masa de alături

cheluţul se şterge pe faţă cu mâneca de sângele închegat.

„Pss, pss! şi îmi zâmbeşte fericit şi-mi trage cu ochiul.

Cu ochiul stâng, o dată.

Cu ochiul drept, o dată.

"Olyan voltam, mint egy testvér, te disznó,
virágot hoztam neked, amikor nősültél,
tanúskodtam a válásodkor, és te ... "
Csak ennyit hallok, mert a szakácsnő hangosabbra állítja a zenét,
de látom a másikat, ahogy könnyes szemmel,
áthajol az asztal fölött, hogy megcsókolja a nyakkendős férfi kezét,
és bólogat, jelezve, hogy igen, igen elfogadja, hogy egy disznó.

Aztán lehajtja fejét, és hirtelen úgy tűnik, egy távoli városban,
egy sárga poros teraszon ül, az eget kémleli,
és nem tudja, miképpen fejezze be a jótevőjéhez írt levelét,
végül ezt írja: „szeretettel és örök hálával, Gregor”.

A nyakkendős férfiba mintha belebújt volna az ördög.
Megfogja a másik orrát, felemeli és arcába mondja:
"Lássam csak szarszínű szemeidet!", mondja.
Aztán elkapja a fülét, és addig rázza, amíg lerepül baszksapkája,

pálinkát önt kopasz fejére, letörli bordás szalvétával,

aztán megint a füleit rázza,
leszakít egy gombot a kabátjáról, pohárba teszi
és odaadja a kopasznak, hogy nyelje le, mint egy aszpirint.
"Hagyja mérnök úr a szerencsétlent isten kegyelmébe”, -

szól a pincér,

de az ördög mintha nem tágítana a mérnök úrból:
"Ne avatkozz bele, az én barátom a kopasz, és azt csinálok vele, amit akarok!"
Újra elkapja a kopasz fülét, és megrázza,
Aztán szájon csókolja,
egy lépést tesz hátra,
mintha csodálni akarná,
aztán teljes erővel orron üti.
Puff! csattan a kopasz feje a cementen.
"Ezt kiütötted - mondja a pincér -, kinyírtad, nézd
ömlik orrából a vér! "

Hirtelen, a kopasz három hete szanatóriumban van, az erkélyen
teveszőrtakarókba burkolva, a havas hegyeket nézi,
rágyújt egy „Maria Mancinii" cigarettára, és így elmélkedik:
"Mindig fekete ruhába kell öltöznünk,
józan és formális kapcsolatokat kell ápolnunk az emberekkel,
tisztelni kell az életet és a halált, igen, az életet és a halált és a haladást! "

A nyakkendős férfiban látszólag nem nyugszik az ördög:
tenyerével lesöpör az asztalról hamutartót, vodkás üveget, poharakat,
kiveszi a bicskát a zsebéből, és nagy hangon kiáltja:
"Hé, én Hegel és a Petreuş testvérek reinkarnációja vagyok
egy személyben, hé, ne kezdjetek ki velem! "
"Hegel, Hegel, Petreuş, igen, igen!
Hegel, Hegel, Petreuş! "
mormogja asztalomnál az öreg,
nemezkalapja alatt,
és beborít kéktenger pillantásával,
felemeli söröskorsóját és fejbe vág.
"Csodálatos, abszolút csodálatos!", hallom az asztal alól.

Az asztal alatt béke van, fel tudsz emelkedni, mint a Nap,
a dicsőséges nap fölé.
"Itt az asztal alatt van az otthonunk, mondja a húgom, én a
piros virágos párnát választom, te a kék virágos párnát,
ebbe a sarokba helyezem a tűzhelyet, a bútorokat és a tányérokat,
a tűzhely mellé a babát, mackót és a ruhácskákat,
te berendezed a te sarkodat halomba rakod a fát, a fejszét,
a bivalyistállót, a szénát és a villát, és nagyapó szekerét,
az asztal lába mellé teszed a ládát szegekkel, harapófogóval és kalapáccsal.
A takaróhoz, ahol az ablakot képzeltük el, gombostűvel odatűzzük

a szűzmáriás szentképet.
Most te kimész az asztal alól.
Én azt mondom, fáradt vagyok, és főzők.
Te a kocsmából jössz részegen.
A kutya nem ugat, mert megismer, mint egy józan lovat.
Bejössz a házba.
A padlóra köpsz.
Kacskaringósakat káromkodsz.
Égő "Marasesti" cigarettádat a tyúkhúslevesbe dobod.
Én azt mondom neked: Részeg disznó, te nyomorult,

nem szégyelled magad, a gyermekek látják és hallják,

ömlik a mocsok a szádból, bűzlesz, mint a disznó, lehúgyoztad magad!
Most te felemeled a kezed mintha meg akarnál ütni,
de meggondolod magad.
Egy csésze vizet veszel a vödörből, és megiszod egy szusszal.
kék virágos párnádra veted magad ruhásan és horkolni kezdesz rettenetesen. Istenem, mit csináltam rosszul?  mondom én,
és megfogom  gyermekeim kezét, a lánybabát és a
fiúbabát és anyámhoz megyek aludni.

Most reggel van, te minket keresel.
Megjött apa!
kiáltják a gyermekek, azaz a babák, helyettük én kiáltok,
te térdre esel a babák előtt,
bocsánatot kérsz, és megígéred, hogy nem fog többé előfordulni.
Én megsimogatom kopasz fejedet,
kézen fogjuk a gyermekeket,
te a kislány kezét,
én a kisfiú kezét fogom,  
és haza megyünk.
Két hét múlva újra játszunk.
Most már nincs kedvem játszani
"csillagok az égen

a játéknak vége! "
mert te káromkodsz és köpködsz és horkolsz
mintha igazi részeges lennél,
megyek és megmondalak anyámnak!
Most már senki sem ül a székeken,
mert a székek repülnek faltól falig,
és édes üvegek és törékeny poharak, kamaszok zsenge combjai
repülnek hosszú sorokban csipogva, csattanva mint ugráló halak,
és nyögések, és zenebona és sóhajok, mintha
isten és istennő szerelmeskedne távoli kertekben.
És mindenki táncol a cserepeken, kettesével és csoportosan,
középen a mérnök úr, és a kopasz egyik lábával mezítláb, csókolóznak.

És a pincér azt mondja: "Súlyos kezed van." A
mérnök azt válaszolja: "Neked is, üss oda neki célzottan!
Te következel! "
És a tánc megszűnik.

Most már nem ismerik egymást,
mert hirtelen sokkal fiatalabbak lettek,
és a város, amelyben isznak olyan jelentéktelen,
hogy tévedésből egy másik ország térképén szerepel,
az ország is annyira jelentéktelen, hogy a
geográfusok, egy félreeső kontinensre rajzolták,

ahol találtak egy szabad helyet, víz mellett,
távol a környező országoktól.

"Pssz,  Pssz", a szomszédos asztal alatt,
a kopasz letörli ingujjával a megalvadt vért.
" Pssz, Pssz! Boldogan mosolyog rám, és kacsint.
Egyszer a bal szemével.
Aztán a jobb szemével.