Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

Pârvulescu, Ioana: Az élet pénteken kezdődik (részlet) (Viaţa începe vineri (detaliu) Magyar nyelven)

Pârvulescu, Ioana portréja

Viaţa începe vineri (detaliu) (Román)

JOI 25 DECEMBRIE

Cadouri

1
Până anul trecut îmi scriam jurnalul în franceză, dar, de când am asistat la o conferinţă la Ateneu despre biata limbă românească şi câte furtuni au trecut peste ea fără s-o poată smulge de tot din rădăcini, am luat marea hotărâre de a nu mai scrie decât în română. Dar uneori e greu, fiindcă lucrurile intime sunt mult mai uşor de pus pe hârtie când le scrii franţuzeşte. De pildă în seara asta, tare m-aş ascunde într-o limbă străină ca după o mască de carnaval, să scriu cât sunt de emoţionată şi din ce motive, mais puisque j’ai promis d’écrire en roumain, je dois tenir promesse. Aşadar curaj, să trag aer în piept şi să scriu în limba strămoşilor mei (ceea ce nu-i chiar adevărat, fiindcă o parte din ei sunt greci). Azi i-am avut la dejun pe Nicu, pe conu Costache şi pe Dan Creţu şi era să-l uit pe signor Giuseppe. Am început cu Nicu, invitatul oficial al fratelui meu, fiindcă m-am străduit tot timpul să-i prind privirea şi să înţeleg de la el dacă plicul meu a ajuns unde trebuie şi dacă mi-a adus un răspuns, dar, ca un făcut, băiatul avea mereu ochii îndreptaţi spre altcineva. Abia la plecare l-am chemat deoparte şi l-am întrebat: „I-ai dat?“, iar el a făcut din cap că da, tot fără să se uite la mine. Apoi l-am întrebat dacă mi-a adus răspuns şi-a făcut din cap că nu. Mi s-a părut că-i e milă de mine, poate bănuieşte ceva, poate a văzut că destinatarului nu-i pasă. Şi, nu ştiu de unde până unde, a adăugat: Dar cred că vine la 5. Verde şi roşu. L-am sărutat pe creştet, era cel mai frumos cadou, pentru mine. N-am apucat să-l mai întreb nimic, de unde a scos asta, ce înseamnă verde cu roşu – suna ca o parolă – şi dacă Alexandru i-a spus anume să-mi transmită aceste vorbe, că a apărut lângă noi conu Costache, să-şi ia rămas-bun. M-a deranjat, m-a supărat chiar, parcă mă urmărea. Fusese morocănos tot timpul la dejun, agasat, ceea ce nu-i stă în fire, iar acum a spus cam abrupt: „Cine să vină?“ Însă Nicu s-a făcut nevăzut, iar eu m-am făcut că n-aud. N-are dreptul să intre în viaţa mea şi de-obicei e atât de delicat, nici n-ai crede că-i poliţist. M-a rugat, dacă pot, să vin mâine-dimineaţă la Prefectura de Poliţie, că are de discutat ceva cu mine, între patru ochi. Vorbise deja cu papa să mă însoţească acolo, când merge spre cabinet, şi el sau altcineva urmează să mă conducă înapoi acasă. Nu-nţeleg ce poate fi şi cuml-aş putea ajuta eu, iar invitaţia la Poliţie e cel mai neobi şnuit rendez-vous pe care mi l-a dat în viaţa mea un bărbat. Şi asta a doua zi de Crăciun, când toată lumea stă acasă! Însă cel mai mult mă preocupă cuvintele lui Nicu: „Dar cred că vine la 5. Verde cu roşu.“ De ce e numai cred, de ce nu e sigur? Poate n-a avut timp să scrie un răspuns? Sau se joacă de-a pisica şi şoarecele cu mine?
După dejun, Jacques şi cu mine le-am făcut tuturor, dar mai ales vecinului nostru, signor Giuseppe, o mare surpriză: am dat „concertul“ cu menuetul lui Händel. Eu am greşit numai de trei ori, Jacques ceva mai mult, dar toţi s-au făcut că e perfect, deşi cred că le-am cam zgâriat urechile. Mama şi papa au fost cu adevărat surprinşi de cadoul nostru şi de progresele pe care le-am făcut fără profesoară (am renunţat la ea acum un an, ca să facem economii), apoi am adus carillonul lui Jacques, i-am dat drumul şi-am acompaniat ceasul, de parcă am fi făcut timpul să cânte în trei feluri, şi Giuseppe a început să aplaude ca un apucat. Are ceva de gondolier, cu părul lui negru plin de bucle lucioase, cu mustaţa ca un fir răsucit, şi e foarte galant cu mine, dar fără să întreacă vreodată măsura. Îmi plac italienii, au o căldură care nu te sufocă. A venit lângă pian, mi-a luat mâna ca să mi-o sărute recunoscător „pentru aceasta musica celesta“ şi, cum „manina“ era rece – aşa sunt întotdeauna mâinile mele –, a început să cânte din cea mai recentă operă a lui Puccini, Boema: „Che gelida manina se la lasci riscaldar…“ Mi-a tradus papa, care ştie italieneşte: Ce mânuţă rece, dacă-mi permiţi, ţi-o încălzesc eu… El era un Rodolfo seducător, şi eu o vecină Mimi care abia se stăpânea să nu râdă. Şi-atunci conu Costache a continuat el aria lui Rodolfo, pe care, ce să vezi!, o ştia foarte bine, şi din când în când cânta uitându-se la mine, dar degeaba, n-am înţeles absolut nimic în afară de cuvântul signorina. La un moment dat şi-a întors însă ochii şi spre domnul Creţu, iar papa mi-a spus în şoaptă că era vorba de un furt şi-o casetă sau aşa ceva. Signor Giuseppe a fost entuziasmat, ne-a îmbrăţişat pe toţi de bucurie, se pare că a asistat chiar la premieră, la Torino (sau o fi zis Milano?). Am descoperit, după cum se vede, că şi conu Costache are o voce fermecătoare şi cântă foarte bine, ceea ce i-am şi spus. Că ştie şi italiană, iar a fost o surpriză. Uite lucruri pe care nu mi le închipuiam despre el. O fi fost un om mai vesel, în tinereţe, păcat că şi-a ales o meserie care-l îmbătrâne şte. Pentru că rareori l-am văzut foarte  inedispus. Dar parcă papa? Amândoi sunt mai mohorâţi decât toţi ceilalţi oameni din jur. I-am dat lui Jacques Fântânile luminoase de la Universulşi lui Nicu iorlăitorul. Când să facem fântânile, iată că n-aveau instrucţiuni, aşa că va trebui să trec iar pe la administraţia ziarului să văd de-o cutie întreagă, pe asta i-am luat-o înapoi lui Jacques, care a fost trist. Iar Miorlăitorul a miorlăit de două ori, apoi n-a mai vrut, dar Nicu a zis că-i mai bine aşa, că nu-i plac pisicile, el are câine şi pe ăla îl ţine în curte, că-i plin de purici. Lui papa nu i s-a potrivit pălăria, deşi o măsurasem după cea veche, îi stătea pe creştet şi era atât de caraghios că toţi am râs de el, şi uite cum se alege omul cu râsete în loc de cadou. A, da, şi mamei i-am luat Poesii de Veronica Micle, mi-a mulţumit cu însufleţire, ziceai că e tocmai ce-şi dorea, dar conu Costache mi-a spus mai apoi că ştie el că nu-i plac, deşi chiar nu văd din ce motiv. Cât despre mine, mi-au dăruit un frumos manşon de blană albă. Urăsc manşoanele, fiindcă e ca şi cum aş avea mâinile legate. Şi nici nu mai sunt la modă. Nicu nu i-a adus lui Jacques nimic, cică s-a produs o încurcătură şi îi tot explica ceva în şoaptă. Aşa că eu am propus ca din cadourile noastre nenimerite să facem în zilele următoare o tombolă, dar tuturor li s-a părut o propunere deplasată şi m-au privit consternaţi. Catastrofă generală, şi-a băgat Aghiuţă coada.
În fine, capitolul cel mai dificil, domnul Dan Creţu. Când l-a văzut pe conu Costache, a intrat în muţenie, iar Costache, dimpotrivă, a tot încercat să scoată ceva de la el, parcă era la interogatoriu, mi s-a părut că a exagerat, doar erau amândoi musafiri şi lumânările din pom erau aprinse a împăcare. Dar până la urmă, mai de voie, mai de jenă, Dan Creţu tot a trebuit să spună ceva şi-am aflat astfel cu toţii un lucru nu şi palpitant. Petre, vizitiul lui Inger, care l-a găsit pe domnul Creţu şi pe tânărul boier din Giurgiu, ar fi luat din buzunarul muribundului un portmoneu. Domnul Creţu a spus-o en passant, nu cred că socotea că-i important, dar Costache a fost tulburat, mai că s-a sculat de pe scaun, îi venea să plece şi numai bunul-simţ cred că l-a împiedicat s-o facă. Aşa că, spre deosebire de ieri, azi a fost o zi foarte zăpăcită, şi cineva ne-a pus beţe-n roate, măcar în două din cele patru. Iar cele două care merg ca velocipedul ţin de mine şi de Alexandru, de echilibrul nostru nesigur dintotdeauna.



FeltöltőP. T.
KiadóEditura Humanitas, Bucuresti – Romania
Az idézet forrásaViaţa începe vineri
Megjelenés ideje

Az élet pénteken kezdődik (részlet) (Magyar)

DECEMBER 25., CSÜTÖRTÖK

ajándékok

1
Tavalyig franciául írtam a nap­lómat, de amióta az Ateneu-ban részt vettem egy konferencián a szegény román nyelvről, hogy mennyi vihar söpört végig rajta, de a gyökereit egy sem tudta ki­tépni, eldöntöttem, hogy ezentúl csak románul írok. De sokszor nehéz, mivel az intim dolgokat sokkal könnyebb franciául papírra vetni. Például ma este is szívesen elbújnék egy idegen nyelv, akár egy karneváli álarc mögé, hogy leírjam, mennyire izgatott vagyok, és hogy miért, mais puisque j’ai promis d’écrire en roumain, je dois tenir promesse. Úgyhogy bátorság, mély lélegzetet veszek, és az őseim nyelvén írok (ez nem egészen igaz, mivelhogy egy részük görög volt). Ma nálunk ebédelt Nicu, Costache úr és Dan Creţu, és majdnem elfelejtettem Giuseppe urat. Nicuval kezdtem, az öcsém meghívottjával, mert végig próbáltam elkapni a tekintetét, hogy megtudjam tőle, a borítékom eljutott-e a címzetthez, és hozott-e választ, de mintha részeg volna, a gyerek állandóan másfelé nézett. De amikor menni készült, félrehívtam és megkérdeztem: „Átadtad?” Mire ő bólintott, hogy igen, de megint csak nem nézett rám. Mire megkérdeztem, hogy hozott-e választ, és a fejével intette, hogy nem. Úgy tűnt, mintha engem sajnálna, talán sejt valamit, talán látta, hogy a címzettet nem érdekli. És nem tudom, hogy végül is miért, hozzátette: De azt hiszem, ötkor eljön. Zöld és piros. Meg­csókoltam a fejét, nekem ez volt a legszebb ajándék. Nem tudtam már megkérdezni, hogy ezt honnan szedi, mi ez a zöld és piros – úgy hangzott, mint valami jelszó –, és hogy Alexandru mondta-e, hogy adja át nekem az üzenetet, mert megjelent mellettünk Costache úr, hogy elbúcsúzzék. Megzavart, megharagudtam rá, mintha figyelne. Az ebédnél végig nagyon mogorva volt, kötözködő, ami nem is áll jól neki, most pedig kerekperec megkérdezte: „Ki jön el?” De Nicu már eltűnt, én meg úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Nincs joga beleavatkozni az életembe, sokszor olyan finom, az ember nem is gondolná, hogy rendőr. Megkért, hogy ha tudok, holnap menjek be a rendőrkapitányságra, mert valamit meg akar beszélni velem, négyszemközt. Már megbeszélte a papával, hogy kísérjen el, mielőtt bemegy a rendelőbe, és majd ő vagy valaki más hazakísér. Nem ér­tem, mi lehet ez, és én miben segíthetnék, a meghívás a rendőrségre a legszokatlanabb rendez-vous, amit életemben egy férfi felajánlott nekem. És mindez karácsony másodnapján, amikor mindenki ott­hon ül! Azonban leginkább Nicu szavai foglalkoztatnak: „Azt hiszem, eljön ötkor. A zöld a pirossal.” Miért csak azt hiszem, miért nem biztosan? Talán nem volt ideje megírni a választ? Vagy macska-egér játékot játszik velem?
Ebéd után Jacques-kal nagy meglepetést készítettünk minden­kinek, de főleg a szomszédunknak, signor Giuseppének: „hangver­senyt” adtunk Händel menüettjével. Én csak háromszor tévesztettem, Jacques valamivel többször, de mind úgy tettek, mintha tökéletesen játszottunk volna, pedig sértette a fülüket. A papa és a mama tényleg nagyon meglepődött az ajándékunktól, és az eredménytől is, amit tanár nélkül elértünk (egy éve spórolásból lemondtunk róla), aztán behoztuk Jacques órajátékát, felhúztuk, és hangszerrel kísértük, mintha az idő háromféleképpen szólna, és Giuseppe őrülten tapsolni kezdett. Fekete, csillogó hajával és vékonyra pödört bajuszával kicsit olyan, mint egy gondolás, és nagyon gálánsan viselkedik, de sohasem lépi túl a határt. Szeretem az olaszokat, van bennük melegség, ami nem fojtogató. A zongorához lépett, megfogta a kezemet, elismerően megcsókolta, „ezért a mennyei zenéért”, és mivel a „manina” hideg volt – mindig hideg a kezem –, énekelni kezdte Puccini legújabb ope­rájából, a Bohéméletből: „Che gelida manina se la lasci riscaldar…” A papa lefordította, mert tud olaszul: Milyen hideg a keze, ha megen­gedi, én felmelegítem… Ő volt a csábító Rodolfo, én pedig Mimi, de alig bírtam nevetés nélkül megállni. És akkor Costache úr folytatta Rodolfo áriáját, amit, lám csak!, nagyon jól tudott, és időnként ének­lés közben rám pillantott, de hiába, semmit sem értettem belőle azon kívül, hogy signorina. Aztán egyszer csak odafordult Creţu úrhoz, és akkor a papa megsúgta, hogy egy lopásról meg egy kazettáról van szó, vagy valami ilyesmi. Giuseppe úr le volt nyűgözve, mindnyájunkat boldogan megölelt örömében, mintha ott lett volna Torinóban (vagy Milánót mondott?) a bemutatón. Kiderült, hogy Costache úrnak is elbűvölő hangja van, és nagyon jól énekel, amit meg is mondtam neki. Hogy olaszul is tud, ez újabb meglepetés. Csupa olyan dolgot tud, amit nem képzeltem volna róla. Vidám ember lehetett fiatalko­rában, kár, hogy olyan foglalkozást választott, ami öregíti. Mert néha láttam nagyon jókedvűnek is. És a papa? Mindketten komorabbak, mint körülöttük a többi ember.
Jacques-ot megajándékoztam az Universulnál vett Világító szö­kőkutakkal, Nicut a Nyávogóval. Amikor össze akartuk szerelni a szökőkutat, nem volt hozzá utasítás, úgyhogy be kell mennem ismét az újság irodájába, hogy keressek egy bontatlan dobozt, ezt visszavet­tem Jacques-tól, és ő nagyon elszomorodott. A Nyávogó pedig kettőt nyávogott, és többet nem, de Nicu azt mondta, hogy jobb is így, mert nem szereti a macskákat, neki kutyája van, az udvaron tartja, mert nagyon bolhás. A papának nem jó a kalap, pedig megmértem a régit, a feje búbjára tette, és olyan mulatságos volt, hogy mind nevettünk rajta, és lám, az ember ajándék helyett megelégszik a nevetéssel is. Ó, igen, a mamának megvettem Veronica Micle Verseit, olyan hálásan köszönte, mintha tényleg csak erre vágyott volna, de Costache úr később elmondta, hogy ő tudja, nem szereti, bár nem tudom, miért. Ami engem illet, én kaptam egy szép fehér szőrmemuffot. Utálom a muffokat, mert olyan, mintha meg lenne kötve a kezem. És már nem is divat. Nicu nem hozott Jacques-nak semmit, mert történt valami bonyodalom, és suttogva mind magyarázott neki valamit. Úgyhogy azt ajánlottam, hogy a nem alkalmas ajándékokból a na­pokban szervezzünk tombolát, de senki sem tartotta helyénvalónak a javaslatomat, és döbbenten néztek rám. Aghiuţă is beleütötte az orrát, hogy ez kész katasztrófa.
És végül, a legnehezebb fejezet, Dan Creţu úr. Amikor meglátta Costache urat, teljesen elnémult, Costache pont ellenkezőleg, meg­próbált valamit kiszedni belőle, mintha kihallgatás volna, nekem úgy tűnt, túlzásba viszi, elvégre mindketten vendégek, és a fán már égtek a békesség gyertyái. De végül Dan Creţu önkéntelenül vagy zavarában mégiscsak mondott valamit, és így valamennyien megtudtunk valami újat és érdekeset. Petre, az Inger cukrászda kocsisa, aki Creţu urat és a giurgiui fiatalurat megtalálta, kivett a megboldogult zsebéből egy pénztárcát. Creţu úr ezt csak en passant mondta, nem hinném, hogy fontosnak tartotta, de Costachét ez úgy felizgatta, hogy felállt, azonnal menni akart, és csak a jólneveltsége akadályozta meg ebben. Úgyhogy a tegnapi nappal ellentétben a mai nagyon zűrzavaros volt, valaki botot dugott a kerekek közé, a négy közül legalább kettőbe. A másik kettő forog, mint a velocipéd, Alexandrutól és tőlem függ, a mi állandóan bizonytalan egyensúlyunktól.



FeltöltőP. T.
KiadóTypotex, Budapest
Az idézet forrásaAz élet pénteken kezdődik
Megjelenés ideje
Itt vegye meg!

minimap