Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Popescu, Elena Liliana: Himnusz a létezéshez (Imn existenței Magyar nyelven)

Popescu, Elena Liliana portréja

Imn existenței (Román)

                   I

Ne-am întâlnit Odată, pe când întreaga Fire

se concentrase-n Punctul atotcuprinzător –

Atunci noi eram Unul, cuprinşi în neclintire

şi nerostit Cuvântul de viaţă dătător,

 

Fiind că însuşi Gândul din care să purceadă

poruncă nu primise să poată fi gândit,

Atunci când Ochiul nostru nu trebuia să vadă,

când Lumea nu ţâşnise în Spaţiul neivit.

 

Pe vremea-aceea Spaţiul se contopea cu Timpul

în liniştea adâncă din nemanifestat,

Iertarea nu venise, de vreme ce Olimpul

nu se născuse încă, neexistând Păcat.

 

Impulsul de iubire nu hotărâse Clipa,

o alta să-i urmeze, să-nsemne Început.

Deplina armonie îşi măsura risipa,

ştiind să guverneze tărâmul nenăscut.

 

            II

Necunoscând tristeţea şi nici discernământul,

sclav în eternitate, un univers închis

lipsit de întuneric, cu Cerul şi Pământul

formând îngemănate un tainic Paradis,

 

Pe când nu se trezise, în germene, mişcarea

visând în aşteptare la viaţa neştiută

şi prima zi din lume nu zămislise Zarea

ca Soarelui cărare să-i fie aşternută,

 

Atunci, aflat el însuşi în pură contemplare,

stând conţinut în sine, un astru interior

cu raze virtuale, privind cu detaşare

la rolul ce-i revine doar lui în viitor.

 

Ce ar putea să-nsemne, într-un Acum prezente

un infinit în Clipă sau Clipa-veşnicie?

Vom şti oare vreodată? Fragile instrumente,

cuvintele, risipă, nu pot să le descrie...

 

            III

Dar dincolo de gânduri, starea nedefinită,

doar ea poate să ştie, dintotdeauna, totul.

Izvor de universuri, părând de ea sortită

necontenit să fie şi Jucător şi Jocul,

 

Trecutul să-l cuprindă, un nesfârşit prezent

ce-ascunde viitorul în sine dizolvat,

esenţă conştientă, suport subiacent

din care universul să poată fi creat,

 

Când însuşi Creatorul în marea Lui iubire

va-ncepe să dureze un pământesc regat

şi viaţă să-i insufle, şi-o vagă amintire

în spirit să-i păstreze despre ce-a fost odat’.

 

Atunci când, netrezită, dorinţa de-a se naşte,

sau de dualitate, nu se născuse-n Rai

Când cunoscuse totul, dar făr’ a se cunoaşte,

Impersonalitate, când Tu îl conţineai,

 

Trăind chiar nemurirea, deşi neştiutor,

aflat în armonie, dar încă-n nefiinţă,

când doar necesitatea, nimic întâmplător

nu se ştia să fie acolo cu putinţă,

 

Când era numai Unu, în trei nedesfăcut

pe doi să genereze şi astfel Infinitul,

când primul act al lumii era neînceput –

Pământul să-l creeze, de Ceruri despărţitul,

 

Când nu se conturase voinţa de-a cunoaşte

în neclintita fire, cea neimaginată,

acolo unde nimeni n-avea de ce se naşte,

râvnita fericire părând realizată…

 

            IV

Cu toate că Destinul, ce pentru fiecare

urma să hotărască momentul-amăgire,

Dorinţei să-i cedeze şi fără amânare

departe să se nască în pământească fire,

 

Era trasat în ceruri, încât să hărăzească

după divine norme şi legi de neatins,

în lumea pregătită ca Viaţa să primească,

sub mii şi mii de forme, pe-ntregul ei cuprins,

 

Un timp şi-un loc fixate şi nicidecum să poată

schimba măcar o filă, din cartea Vieţii scrisă

anume pentru-acela ce-o va citi pe toată,

Făptura-om, umilă, dar altfel neînvinsă,

 

Ce-avea s-adeverească minunea-ntre minuni,

Creaţiei cunună şi vieţii mărturie,

sortit stăpân să fie peste adânci genuni

şi dându-le lumină s-aducă armonie,

 

Să-nveţe să cunoască, prin viaţa lui amară,

atras de suferinţe – urmând să le trăiască,

sperând fără să ştie că trista sa povară,

de griji şi umilinţe, avea să îi trezească

 

Treptat o licărire din Viaţa lui uitată,

în minte o-ntrebare din ce în ce mai clară

şi care să pătrundă fiinţa-om aflată

mereu în frământare, făcându-l să tresară

 

Atunci când va-nţelege ceva din rostul firii

şi-al său în omenire, lăsând deoparte teama

ce îl oprea să ştie secretul devenirii

păstrat în amintire şi dându-şi atunci seama

 

Că nimeni nu e singur de poate, în durere,

să afle ajutorul şi mila să-ntâlnească

întrezărind în sine că firava-i putere

el, necunoscătorul, va şti să o sporească

 

Şi între rău şi bine el va putea discerne,

când Legea va cunoaşte şi Binele va face

atunci când egoismul nu va să mai însemne

nimic şi va renaşte, ieşind din carapace,

 

De veacuri peste veacuri închis prin neştiinţă,

a sa indiferenţă la tot ce-l împresoară,

şi-atunci să înţeleagă cum falsa neputinţă

prin aspră penitenţă ajunge să dispară.

 

            V

Dar trebuiau să treacă mai multe veacuri încă

în marea pribegie, de gând imaginată,

aflat din ignoranţă în starea ce-l aruncă

în cea mai grea robie, de simţuri dominată.

 

Şi-n vastele iluzii cuprins fără să creadă,

trăind în nefiinţă, a Sinelui uitare,

Fiinţa-om pierdută, ajunsă să decadă

ca numai prin credinţă să afle-n fiecare

 

Făptură diferită, un seamăn sau un frate

în care să cinstească pe Cel ce le animă,

să poată-atunci să vadă că toate sunt create

şi-n haina pământească, ce Forma o exprimă,

 

Adăpostesc un suflet mereu în căutare,

ce e fără de moarte prin har dumnezeiesc –

Şi-atunci să-Ţi mulţumească, primind a Ta iertare

de tot ce îl desparte, dar zorii îi vestesc,

 

De clipa însemnată când va putea să creadă

cu-adevărat în Tine descoperind în el,

Trimisul Tău în lumea ce n-a ştiut să vadă

şi viaţa să-Ţi închine, supusul Tău fidel

 

Din eul ce-oglindeşte a Ta desăvârşire,

în sine tăinuită şi-n care-i încrustată

Iubirea ce răsare şi dăinuie în Fire,

din Inimă ivită şi-n inimi revărsată –

 

Pe care-a căutat-o, de când se ştie, omul

privind, fără să vadă, în tot ce-l înconjoară

acel etern în toate, ce îl conţine-atomul,

a viului dovadă şi singura comoară

 

Ce-l însoţise tainic şi îi păstrase viaţa,

doar ea neschimbătoare în tot ce-i schimbător,

fiind mosorul veşnic ce-şi desfăşoară aţa

şi-n lumea muritoare, doar El nemuritor.

 

            VI

Doar El măsoară timpul de când călătoria

Fiinţei-om eterne fusese poruncită

şi până-n clipa-n care ştiu că datoria

constând în a discerne, atât de mult dorită,

 

Ţinea doar de orgoliu, o falsă calitate

a lumii-nşelătoare ce pân-atunci păruse,

în mintea sa confuză, doar ea realitate

mereu în transformare, pe care-o cunoscuse…

 

            VII

Atunci văzu aievea momentul-despărţire

în care-l stăpânise dorinţa să cunoască

ce-i rău şi ce e bine în aparenta fire,

şi care îl atrase acolo să trăiască

 

Experienţa vieţii, – o, cât de necesară –

ce, pentru-a fi trăită, căzuse-n efemer

când, amăgit de vraja plecării în afară

sau ducerii-n ispită, s-a prăbuşit din Cer

 

Pentru-a se naşte-n lume, la rândul ei creată

să îl adăpostească exact în clipa-n care

avea de ea nevoie fiinţa-om chemată,

anume să-mplinească Voinţa de schimbare

 

Aceea de-a cunoaşte, din ce în ce mai bine,

iluzia puterii de-a stăpâni neantul,

cruzimea, egoismul, încrederea în sine,

senzaţia plăcerii, nepercepând în altul

 

Decât deosebirea sau vălul ce separă,

mirajul fericirii, ce e tot mai departe,

făcându-l să trăiască, prin viaţa sa precară

în umbra devenirii, doar amăgiri deşarte.

 

De noi şi noi dorinţe împătimit să fie,

a căror împlinire să-nlănţuie mai tare

Fiinţa-om aflată fără ca ea să ştie

spre marea regăsire, în lungă căutare...

 

            VIII

Văzu că amintirea – a tot ce-a fost odată,

pe când trăia Sublimul fără să-L recunoască –

era la fel de vie şi-n el nealterată

îşi împlinea destinul: mereu să-i amintească!

 

Demult, dintotdeauna, din clipa când plecase,

de el nedespărţită şi veşnic răbdătoare,

îi potolise setea, durerea-i alinase,

doar ea îndreptăţită să-i fie-nvăţătoare,

 

Să poată să-l ajute, căzut în neputinţă

atunci când disperarea părea să-l copleşească,

învins de îndoială sau când, cu uşurinţă,

primea în dar iertarea uitând să-Ţi mulţumească,

 

Să-l facă să-nţeleagă, când repetând greşeala,

primea pedeapsă dreaptă, că totul se plăteşte,

şi că, urmând plăcerii, ce este doar momeala,

durerea te aşteaptă şi strâns te prinde-n cleşte.

 

            IX

Îl învăţase multe şi-avea să-l mai înveţe,

luând diverse forme, prin care să-i arate

ce rol deţine-n lumea cu multele ei feţe,

cum poate să transforme imagini separate,

 

Să vadă Unitatea când ştie să privească,

în ele să coboare, cu toată umilinţa,

spre ceea ce le face de-a pururi să trăiască,

să urce la izvoare, să capete credinţa

 

Cea fără de hotare – ce-i va permite, poate,

cândva să regăsească ce n-a pierdut vreodată –,

la care aspirase în clipele lui toate…

şi-atunci să-şi amintească Fiinţa neuitată,

 

Ce-o întâlnise-Odată, pe când întreaga Fire

sta concentrată-n Punctul atotcunoscător,

Atunci când eram Unul, cuprinşi în nemurire

şi împlinit Cuvântul de viaţă ziditor...

 

 

 

Şi dincolo de viaţa

ştiută-neştiută,

ce sufletul străbate

cu veşnica-i candoare,

se află însăşi Viaţa …



FeltöltőP. Tóth Irén
Az idézet forrásaa költőnő

Himnusz a létezéshez (Magyar)

                 I

Találkoztunk Egyszer, mikor az egész Világ

egy mindent átölelő pontra fókuszált–

Egyek voltunk Akkor, mozdulatlanságba zárt,

ki nem mondott Szó, ami életért kiált,

 

Mert maga a Gondolat nem kapott parancsot

hogy végre kigondolhassa eredetét,

Akkor mikor Szemünk még semmit sem látott,

s a Világ nem indult a nem lévő Tér felé.

 

Akkoriban a Tér összefolyt az Idővel

a csendben, mit nem nyilvánított ki a mély,

nem jött el a Bocsánat, mert az Olümposz még meg

sem született, s mert Vétek sem létezett akkor még.

 

A Szeretet ösztöne nem mutatta a percet,

miután jöhet egy másik, mely Kezdetet jelent.

A teljes harmónia pazarlást nem tűrve,

uralva a teret, mely meg sem született.

 

II

Nem ismert bánatot, sem megkülönböztetést,

a végtelenség rabja, egy zárt világban, melybe’

nincsen sötétség, ahol a Föld és az Ég

egybeforrva titokzatos Édent hozott létre,

 

Mikor csírájában sem ébredt még a mozgás,

álmodva életről, miről nem tudhatott még,

és nem teremtette meg a Látóhatárt

ami ösvényként terült volna a Nap elé,

 

Akkor, mikor elmélet volt még a létezése,

önmagába zárva, ő, egy belső csillag,

talmi sugarakkal, kiváltképp arra figyelve,

hogy a jövőben milyen feladatokat kap.

 

A Mostban a jelen vajon mit jelenthet,

egy végtelen a Pillanatban, vagy örök-Pillanat?

Meg tudhatjuk-e egyszer? Törékeny kellékek,

miket nem tudnak leírni a pazarló szavak…

 

III

De gondolatokon túl, a határozatlan helyzet,

a legeslegelejétől csak ő tudhat mindent.

Univerzumok forrása, kit arra ítéltek

hogy Játék és Játékos örökké ő legyen,

 

Egy végtelen jelen legyen része a múltnak,

mely elrejti az önmagában eloszló jövőt,

öntudatos lényeg, közvetlen támasz,

melyből az univerzum lesz megalkotható,

 

Mikor maga a Teremtő nagy Szeretetében

teremteni kezd egy földi királyságot,

életre kelteni, és csak szellemében

régi emlékként őrzi, ami volt egykoron.

 

Mikor nem született meg a születni vágyás

ott a Mennyországban, sem a kettősség,

Mikor ismert mindent, kivéve saját magát

a Benned létező Személytelenség,

 

Átélni halhatatlanságot, bár tudatlanul,

harmóniával a személytelenségben,

mikor csak a szükség lehetett az úr,

mégsem tudva, hogy lehetséges lenne,

 

Mikor még csak Egy volt, egy kibontatlan hármas,

mi generálja a kettőt és így a Végtelent,

és nem kezdődött el a világ első felvonása –

megteremtve a Földet, ki elhagyta az Eget,

 

Mikor nem ébredezett még a tudni akarás

az elképzelhetetlen, mozdulatlan világban,

ott ahol megszületni sem volt ok talán,

így élve áhított látszat-boldogságban…

 

               IV

Hiába a Sors, mely mindenki számára

elhozza egyszer csalódás-pillanatát,

hogy engedjen a Vágynak és a földi világra

siessen megszületni minél hamarább,

 

Az egekbe volt írva, hogy elrendeltetett

isteni normák és szent törvények szerint,

a rá várakozó világnak adni Életet

sok ezer formában, összes kiterjedésein,

 

Egy fix idő és hely, és abból, mit írt az Élet,

nem lehet átírni semmit még véletlenül se,

mi annak lett írva, aki olvassa az egészet,

az ember-Teremtmény, kit más le nem győzhetett,

 

Aki bebizonyította a csodák közt a csodát,

A Teremtés koronáját, és élet bizonyságát,

kinek sorsa, mélységek fölötti uralkodás,

és világosságot adva és harmóniát

 

Tanulja megismerni keserves életével

a szenvedéseket – miket át fog majd élni,

tudat alatt remélve, hogy szomorú terhe,

bajokkal, megaláztatással, fel fog éleszteni

 

Lassan egy villanást feledett Életéből,

fejében egy egyre világosuló kérdést,

ami áthatolja és felriasztja egyből

a folyton tépelődő ember-teremtményt,

 

Mikor megérti majd a saját és a természet

dolgát az emberiségben, túllépve félelmen,

mi meggátolta a teremtés titka megismerésében,

miről csak emlékei voltak, és akkor felismerve,

 

Hogy fájdalmában nincs egyedül senki, ha ráeszmél,

hogy segítséget és irgalmat merre kell keresni

megsejtve magában, hogy törékeny erejét,

ő, az ismeretlen, meg tudja sokszorozni

 

És rossz és jó között különbséget tud tenni,

mikor ismerni fogja a Törvényt és csinálni a Jót,

mikor az egoizmus nem jelent majd semmit

újjászületik, kibújva régi páncél alól,

 

Mikor évszázadokon át tudatlanságba zárva,

közömbös minden iránt, ami körülötte van,

és akkor megértheti, hogy hiábavalósága

kemény vezekléssel végleg elillan.

 

V

De el kellett teljen még sok-sok hosszú század

hosszú vándorlásban, mit a gondolat szült,

tudatlanságból lévén abban az állapotban

mely érzékek uralta rabságba küldte őt,

 

És illúziók rabjaként, bár nem hitte sosem,

nemlétben létezett, feledve Önmagát,

az ember-Teremtmény, lezüllve teljesen,

hogy csak a hit által talált minden más

 

Teremtményben testvért vagy felebarátot,

akiben tisztelheti azt, aki teremtette,

hogy láthassa akkor, hogy minden megalkotott,

és a földi ruhában, melyben a Forma van kifejezve

 

Egy állandó keresésben lévő lélek lakozik,

melynek halhatatlansága ajándék – isteni,

és megköszönje akkor, hogy megbocsátsz neki

mindent, mi elválasztja tőled, de hajnal közelít

 

Ahhoz a pillanathoz, mikor tud majd hinni

benned igazán, felismerve magában

a Te Küldöttedet, aki nem tudott látni,

életét áldozni neked, mint hű alattvalód

 

Az énből, mely tükrözi a Te rejtett

tökéletességed, amibe bele van vésve

a Szeretet, ami a Természetben ébred,

Szívben születve, visszatérve szívekbe –

 

Amit, mióta eszét tudja, kereste az ember,

a környező világban vakon nézve szét,

az atomban létező örökkévalóság lévén

az egyetlen kincs és élő bizonyíték,

 

Mely követte titokban, meghagyva életét,

és minden változóban csak ő a változatlan,

ő, az örök orsó mely fonalat gombolyít,

és a halandó világban, csak Ő halhatatlan.

 

VI

Csak Ő méri az időt, mióta az Ember

örök utazását megparancsolták

és mióta tudja, hogy kötelessége

nem a hőn áhított ítélkezésből áll,

 

Mert rájött, hogy mindez puszta gőg,

csalóka világ hamis tulajdonsága,

mely zavarodott agyának örök-

változásban lévő ismert valósága…

 

VII

Akkor látta meg az elválás pillanatát

amikor rátört, a csalóka természetben,

a megismerési vágy a jó és rossz iránt,

ami odavonzotta őt, hogy átélhessen

 

Élettapasztalást, - ó, mennyire szükséges -

mely, hogy élhető legyen, múlandóba veszett

mikor a külvilág varázsa kísértésbe vitte

és ennek hatására az Égből kiesett

 

Hogy megszülessen majd egy másik világban

ami azért jött létre, hogy befogadja őt,

épp mikor az ember-lénynek szüksége volt arra

hogy beteljesíthesse a változást,

 

Hogy megismerhesse annak az illúzióját,

mikor uralhatja majd a nagy ürességet,

kegyetlenséget, egoizmust, arroganciát,

az öröm érzését, másban nem érzékelve

 

Csak a különbséget, az elválasztó leplet,

az egyre távolodó boldogság káprázatát,

ami hozzásegíti, hogy ingatag életében

csak értelmetlen csalódásokat éljen át.

 

Mindig újabb vágyak szenvedélyében égjen,

miknek beteljesülése, egyre erősebben

segítse az embert, anélkül hogy tudná,

a nagy felismerésre a hosszú keresésben…

 

VIII

Látta, hogy az emléke annak, mi volt egyszer,

mikor Magasztosságban élt, bár nem ismerte még-

épp olyan élénk és romlatlan volt benne,

beteljesítve sorsát: emlékezni örökké!

 

Örök időktől fogva, mióta csak elment,

nem hagyta magára, türelme végtelen,

szomját oltotta, fájdalmán enyhített,

egyedüli lévén, aki tanítója lett,

 

Aki tehetetlenségében segítette őt,

mikor úrrá lett rajta a kétségbeesés,

mikor kételkedett, vagy bocsánatot

várt, de elfelejtette a köszönést,

 

Aki megérttette vele, hogy ismételt tévedésért

fizetned kell, és igazságos büntetést kapsz majd,

és, hogy az élvezet után, ami csak a csali,

fájdalom vár rád, mely szorosan fogva tart.

 

IX

Sok mindenre tanította és tanítani fogja,

különböző formákban, melyben megmutatja,

milyen szerepe van ebben a sokarcú világban,

hogy át tud formálni más-más világokat,

 

Az Egységet látni, mikor már tud nézni,

leereszkedni bennük teljes alázattal,

afelé ami segíti őket örökké élni,

a forrásig kapaszkodni, ahol hitet kaphat

 

Határtalan hitet – mely megengedi, talán,

hogy megtalálja azt, mit el sem vesztett sose,

ami kitölti majd minden gondolatát…

és akkor emlékezzen arra a Teremtményre,

 

Akivel találkozott Egyszer, mikor a természet

egy mindentudó Pontba volt tömörítve,

Mikor Egyek voltunk, halhatatlanságra ítélve

és beteljesült a Szó mely életet teremtett…

 

 

És túl az ismert-ismeretlen

életen,

mely örök tisztaságával

járja át a lelket,

ott van maga az Élet…



FeltöltőP. Tóth Irén
Az idézet forrásasaját

minimap