Balada motanului (Román)
Motan m-aş fi dorit să fiu cu coada-n sus, cu blana-n dungi, cu gheare şi musteţe lungi, c-un ochi verzui şi-un ochi căprui.
La ora când târâş-grăpiş zăpada nopţii se adună eu, cocoţat pe-acoperiş, să urlu a pustiu la lună.
Şi-atuncea, şapte gospodine să dea cu bolovani în mine şi să mă-njure surd, de Domnul, că le-am stricat, urlând, tot somnul.
De sus, din vârful săptămânii, să le rânjesc urlat, scârbos: iubesc doar locul nu stăpânii, precum fac câinii pentr-un os.
Şi iarăşi şapte gospodine să dea cu bolovani în mine, iar eu să urlu, urlu-ntruna atât cât n-o apune luna.
Motan m-aş fi dorit să fiu cu coada-n sus, cu blana-n dungi, cu gheare şi musteţe lungi c-un ochi verzui şi-un ochi căprui.
Când zorii ziua o deznoadă să mă tot duc, să mă tot duc şi tinicheaua prinsă-n coadă s-o zdrăngănesc pe străzi, năuc.
Jegos şi obosit, apoi, cu maţele în liturghie, să mă adun, să mă-ncovoi prin albiturile-n frânghie.
Ca-n faţa unui şobolan spinarea să mi-o fac colan să scuip, să scuip şi-n urmă iar hai-hui să plec pe străzi, hoinar.
Pisicile de prin vecini să le gonesc pe la pricini, să-mi fete fiecare-un pui c-un ochi verzui şi-un ochi căprui.
Iar când o fi uitat să mor la cârciuma din mahala sorbită-n calea pumnilor posircă acră viu să stea.
"Hei... viaţă, viaţă... ieşi din cort hai, pune-mi-te iar pe danţ... te uită... zace colo-n şanţ motanul mort, motanul mort..."
Feltöltő | Csata Ernő |
Az idézet forrása | www.romanianvoice.com |
|
A kandúr balladája (Magyar)
Kandúr szerettem volna lenni csíkos bundával, emelt farokkal, hosszú bajusszal és karmokkal, egy zöld szemmel és egy barnával.
Amikor csúszva, roskadva az éj pelyhei összerogynak, én a tetőre kapaszkodva a kietlen holdra nyávogjak.
Akkor majd hét gazdasszony kövekkel engem megriasszon, és halkan káromolják az Urat, hogy szétroncsoltam az álmukat.
Fentről, majd hétvégeken vicsorogjak rájuk undokon: a helyet, nem a gazdát szeretem, mint kutyák morognak a csonton.
És ismét hét gazdasszony kövekkel engem megriasszon, de én csak nyávogjak egyre, amíg a hold nem megy le.
Kandúr szerettem volna lenni csíkos bundával, emelt farokkal, hosszú bajusszal és karmokkal, egy zöld szemmel és egy barnával.
Mikor kifejlik végre a hajnal én csak menjek, egyre menjek farkamon egy pléhdobozzal, az utcákon bambán zörgessek.
Majd, fáradtan és mocskosan, szertartással a beleimben, felocsúdjak meghajoltan, mint fehérneműk a kötélen.
Ha patkánnyal összejönnék, hátam kunkorodjon övként, köpjek, köpjek újra és utána, hóbortoson menjek az utcára.
A macskákat a szomszédságon kergessem a horgas fákon, hogy megáldjanak egy utóddal, zöld szeművel és barnával.
Ha elfelejtenék meghalni a külvárosi kocsmában, hörpintve öklök útjain, savanyú lőrével álljak.
,,Hé...élet, élet...ki a sátor alul, gyere, kérj fel újból, hívj a táncba... nézd...ott fekszik lent a sáncban, a döglött kandúr, a döglött kandúr..."
|