Beniak, Valentin: Návrat

Chvíľa rozlúčky, Mária,
nechaj ma už pokojne usnúť,
srdce sa i tak spáli a
zatrepoce jak na bránu smrť,
nech sa tá láska skončí dnes,
jak si to igric naštudoval:
ozvenu tak ti vracia les,
ako si z dialky doňho volal.

Čím si ma, milá, chcela mať,
nocou horúca a chladná cez deň?
Chcelas´ mi synka vychovať
ako kukúča v panskom hniezde?
Túžby tie zhasli, čože máš
po nich, keď vieš, že deň sa kráti:
ako do hory zavoláš,
hora ti také echo vráti.

Ach, môj ty igric spanilý,
aj ty si kĺzol sem-tam veľmi,
posmeškami nás ranili
a pred nosom nám pleskli dvermi,
ty nohy bral si na plecia
a s hanbou ďalej odvandroval:
ozvenu les ti nevracia,
ako si z diaľky doňho volal.
 
Ja volal som, že mám ťa rád,
a keď bol syrinx Pánov málo,
aby sa zatriasol tvoj hrad
a sklonilo sa tvoje bralo,
ja vyčaril som dúhu a
po nej ti k srdcu rebrík zlatý:
ako do hory zavoláš,
hora ti taký ohlas vráti.

Nech sa ti sklonia nebesá,
z hliny pozemskej nech ťa vezmú,
a igrica keď obesia,
vystri mu z neba rúčku nežnú,
v premenách ďalších života
by sa ti rád k ňadrám schoval:
ozvenu tak ti vracia les,
ako si z diaľky doňho volal.

Prečo si zaryl do vyšších sfér
svoj hlas, do mračien svoje radlo,
bola vojna a oficier
odopínal si zapínadlo,
keď lietavice prskali,
musel som zložiť svoje hnáty:
ako zahúkneš do skaly,
skala ti taký ohlas vráti.

Už sa echo nevracia,
tá hora zvetrala už veľmi,
mne utrhol sa v hrdle hlas
a súmrak stojí predo dvermi,
padajú listy z javora,
pusto je tu na tejto trati,
k večnosti hlas môj vrávorá,
nech ti ho, milá, večnosť vráti.

Itt a búcsúperc, Máriám,
elalszom, s hidd el, nem közönyből,
a szív úgyis felgyűl, s akár
a halál a kapun, dörömböl;
szerelmünket zárjuk le ma,
amint megtanulta a dalnok:
ahogy te szólsz, távolról, a
vadon úgy zengi vissza hangod.

Drága, mit akartál velem,
te nappal jég, de tűz az éjben?
Szép fiút nevelni nekem,
kakukkfiókát úri fészken?
A vágy kilobbant, s egyre megy,
hogy tudod-e, kurtább a nap már;
úgy ekhózik reád a hegy,
ahogy a hegynek kiáltottál.

Én dalnokom, bájos gyerek,
gyengeséged itt-ott előtűnt,
gúnykacaj szúrt rajtunk sebet,
s ajtókat csaptak be előttünk,
és te elmentél, el, tova,
lábad szégyenkezve barangolt:
ahogy te szólsz, távolról, a
vadon úgy zengi vissza hangod.

Szeretlek! - kiáltottam én,
s ha kevés volt a Pán szürinxe,
hogy várad remegjen belé
s sziklád hajolni kényszerítse,
szivárványt bűvöltem neked,
és szívedhez aranylajtorját:
úgy ekhózik reád a hegy,
ahogy a hegynek kiáltottál.

Hajoljanak le az egek,
s a porból, nőm, emeljenek fel,
s ha a dalnok bitón lebeg,
nyúlj le érte gyöngéd kezekkel;
oly jó kebledhez bújnia,
míg az élet vált ezer arcot:
ahogy te szólsz, távolról, a
vadon úgy zengi vissza hangod.

Miért szántott a magasabb
szférákba hangom, fellegekbe?
Háború volt, a blúzodat
tiszt gombolta ki kényre^Jkedvre,
hullócsillag szikrája szállt,
fáradt testem elnyugodott már;
úgy ekhózik a szikla rád,
ahogyan odvába huhogtál.

Nagyon szétmállott az a hegy,
az az ekhó már vissza nem cseng,
a hang torkomban megrepedt,
az alkony ajtóm körül setteng,
lombját hullatja a juhar,
és oly puszta lett ez a pálya;
hangom az öröklétbe hal -
 bár visszatérne hozzád, drága!