Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Fabry, Rudolf: Nad hniezdami smrti vánok

Fabry, Rudolf portréja

Nad hniezdami smrti vánok (Szlovák)

1

Treba dosiahnuť
Nanga Parbat veľkého utrpenia
a ponoriť sa do hlbočizných vulkánov bolesti.
To všetko dáva veľkú istotu,
že vás nezaškrtí chápadlami sépia smrti.
Tá sa rodí v márnivých podobách,
preto dávajú mŕtvym
na hroby kvety
ako pestré symboly života
na hroby neživých ľudí.
A zase chcú len klamať smrťou,
smrťou oklamaní.
Farby kvetov majú zakryť
bledé líca,
vôňa, aby potlačila
klíčky rozkladu,
biele ľalie prehlušujú
sladkosť hniloby,
vznešenosť kvetov čelí ničote
a tlmí buchot hrúd na rakvu.
Miesto toho,
aby uvoľnili masky do úsmevu
nad údelom človeka, čo skonči!,
ktorý dokríval ťažko
až na vrchol utrpenia,
ktorý sa ponoril do vulkánov bolesti
(už dávno pred smrťou je človek mŕtvy),
miesto toho, aby pohostili svoje srdcia pokojom,
oni bzučia v čiernych mračnách pod zástavou smútku.
Nie je pre každého
každá smrť strašná
a človek nezomiera za života iba raz . . ,
Strašný je život
prázdny ch komnát a skučiacich čriev,
život, ktorý milióny ľudí
zanechávajú za sebou,
život, ktorý zoschýna v prázdnote.

2

Už zhasli sviece naslinenými prstami,
je čas odobrať sa na lôžko milovania,.
..Na moju hruď bubnujú slzy,
blesky žiaľu ma pália,
som posledná milenka tvoja.
Stravujem tvoje telo aspoň po smrti
a je ti hrejivo v mojich útrobách,
povoľkaj si,
ako keby si bol v živote matky pred svadbou.
Prerastieme spolu počas milovania v hrobe,
nik už nerozozná naše podstaty a letá.
Ty vo mne a ja v tebe topíme sa v lúčavke ílu
ako dva jelene zaklinené parohmi
na pokraji jesennej lúky, unavení bojom.
Nik nás už nerozdvojí ani bozkom ani šabľou
a možno o tisíc rokov nás nájdu snáď
načisto sa strácajúcich ako mesačné moria
a budú nás ukazovať ako hroby Vikingov
zachované v rašelinisku
na ďalekom severe,
na ktorom kvitnú šedivníky, ktoré som mal rád.
A možno nás nájdu oveľa skôr, ale skĺbených,
kopáči pri hĺbení kanála alebo kladení káblov
a hodia nás spolu do fúrika špinavého od hliny,
kôpku matérie, takej ako kameň, drevo, vápnik, siderit,
chuchvalec vlasov, trocha kostí,
možno nás rozryje bomba obrovskej sily
a potom moje tisícročné čakanie stane sa výbuchom,
rozletíme sa, zo srdca vybuchne kytica vysoko pod
mrakmi a poplávame vzduchom nad pozemskou krajinou
v tichu vymretej a prázdnej zemegule,
nukleárni pútnici s prstom na perách na znak mlčania.“
Tak mi vravela rakva, posledná milenka moja.

3

Dnes v noci vo sne,
v jeho krošni i c všetko možné,
sa mi zjavila veľká zlatá veľryba,
veľká ako mračno,
biela ako detská rakva
a ktosi malý ako piadimužík
v rozprávke snažil sa mi nahovoriť,
že je to smrť.
Pri smrti netreba veriť snom
ani detským rozprávkam,
treba si ľahnúť na kyprú, vlažnú zem,
zavrieť oči,
nadýchnuť sa vzduchu jarného dňa,
vdychovať vzduch naplno do pľúc,
až do hrotov.
a potom zaspať,
naveky bez sna a tvrdo,
bez záchvevov unavených viečok.
Ak budete zomierať
prítomní svojej smrti
(a bez toho to nejde),
nešepkajte perami
vysušenými úzkosťou:
„Do videnia!“
Je to aj tak nezmyselne zbytočné!
Oči, ktoré zavrela smrť,
sú tvrdšie ako guľky z oceľových ložísk,
sú jedinou nedobytnou pokladnicou na svete,
tú už kasár-život nikdy nevypáči.
A tí, čo dnes nad mŕtvym plačú a kvília
a klamú sa slovami:
že srdce človeka je kvetináč,
„Bude žiť v našom srdci!“
v ktorom nezábudky
zabúdajú,
ľahko umierajú pod sneťou času.
Ale aj keby nie . . . pýtam sa, čo z toho?
Ten, čo dožil, nepotrebuje prameň,
nemá už pôžitok z toku živej vody.

4

Keď ma ktosi bude oplakávať,
možno si malá, sivá hrdlička
sadne placho na veko rakvy
a zahrkúta zopár slôh.
Alebo veľký motýľ
brnkne o dubové drevo,
v ktorom budem uväznený
bez dychu a sĺz.
Neplačte, prosím vás, nad mojím hrobom
navŕšeným z čerstvých a hrdzavých hrúd.
Mňa nie už nebolí,
mne kvitnú iné stromy,
sám sa stávam šelestom vetra, počujete?
Tam šumím v hrudi zelených rázsoch
a podávam ortuťové dlane tým, čo ma predbehli
na ceste, ktorú nik nepozná.
A predsa ju živí oplakávajú,
tú cestu, ktorá je stále rovná
a bez zákrut, a preto sa po nej nik nevráti.
A možno ani nestretnem tých,
čo som im chcel podať tečúcu ruku.
Hrdlo mi skrehlo spočinutím večným,
už nie je schopné kŕčov bolesti.
Neplačte nad mojím hrobom, neplačte,
je mi celkom dobre, priatelia,
nad hniezdami smrti vánok povieva
zo škarupín čiernych vajec
sa práve večný pokoj
kluje
do slnečného jasu.



FeltöltőRépás Norbert
KiadóSlovenský spisovateľ
Az idézet forrásaV štyroch krajinách ticha
Könyvoldal (tól–ig)177-181
Megjelenés ideje

Szellő a halál fészkei felett (Magyar)

1

El kell érni
a kínok Xanga Parbatját
s elmerülni a fájdalom mélységen vulkánjaiban.
Mindez biztosít.
hogy nem fojt meg csápjaival a halál szépiája.
A szépia ámító ablakokban születik.
ezért tesznek a halottak
sírjára virágot
az élet tarka jelképeit
nem élő emberek sírjára.
S ismét hazudnak a halálról,
ők, a haláltól becsapottak.
A színpompás virágok
betakarják a sápadt arcokat,
illatuk elnyomja
a bomlás csíráinak bűzét,
a fehér liliomok túlharsogják
a rothadás édességét,
a virágok magasztossága
szembeszáll a megsemmisüléssel.
s tompítja a rögök dobogását a koporsón.
Ahelyett, hogy az emberek
szelíd, megértő mosollyal állnának meg
az ember sorsa felelt, aki épp befejezte.
aki éppen végigbicegte nehéz útját
s egészen a kínszenvedés csúcsáig jutott,
aki megmerült a fájdalom vulkánjaiban
(az ember már rég halála előtt halott).
ahelyett, hogy megvendégelnék a szívüket békességgel,
zsonganak fekete felhőrajokban a bánat zászlaja alatt.
Nem mindenki számára
szörnyű a hálál,
s életében az ember nem is csak egyszer hal meg. . .
Szörnyű az üres szobáik
s a szűkölő belek élete,
az az élet, amelyet milliók
hagynak itt maguk után.
az az élet. amely az ürességtől szárad össze.

2

Megnyálazott ujjakkal eloltották a gyertyákat.
Itt az ideje elvonulni a nászágyra.
„Könnycseppek dobolnak a mellemen,
a bánat nyilai égetnek,
én vagyok az utolsó szeretőd.
Legalább a halál után, megemésztem a tested,
meleged van bennem,
helyezd kényelembe magad,
mintha anyád életében esküvő előtt állnál.
Szeretkezés közben összenövünk a sírban,
már senki sem ismeri meg lényünket s érveinket.
Te bennem s én benned olvadok fel az anyag választóvizében,
mint két szarvas agancsaikkal egymásba akaszkodva
az őszi legelő szélén, az ütközettőd fáradtan.
Már senki sem választ el minket egymástól sem csókkal, sem karddal,
s lehet, hogy ezer év múlva majd ránk találnak,
mikor már teljesen elillanunk, mint a holdbéli tengerek,
s úgy mutogatnak bennünket, mint a vikingek sírjait,
melyek messze északon tőzegben maradlak fenn,
s melyeken szívemnek kedves avarfű nyílik.
S lehet, hogy sokkal korábban találnak majd ránk,
a munkások csatornázás vagy kábellerakás közben,
s bedobnak bennünket egy agyagtól piszkos talicskába,
az anyag kis kupacait: követ, fát, meszel, vaskarbonátot,
néhány hajcsomót, egy kevés csontot,
lehet, hogy szétszór bennünket egy hatalmas erejű bomba,
ezeréves várakozásom robbanássá válik,
szerteszállunk, a szívünkből a magasba robban egy csokor,
föl a felhők alá, szállunk a föld felett
a kihalt és üres földgolyó csendjében,
nukleáris vándorok, ujjunkkal a szánkon csendet mutatva.“
így beszélt hozzám utolsó szeretőm, a koporsó.

3

Ma éjjel álmomban,
mert az álom batyujában minden lehetséges,
megjelent nekem egy óriás arany cethal,
óriási, akár egy felleg.
fehér, mint egy gyerekkoporsó,
s valaki, oly kicsi, mint egy manó
a mesében azt akarta elhitetni velem,
hogy ez a halál.
Haldoklás közben ne higgyünk az álmokban,
sem a gyermekmesékben,
feküdjünk le a porhanyós, langyos földre,
hunyjuk be a szemünket,
szívjuk be a friss tavaszi szellőt,
szívjuk teli tüdővel,
s aztán szunnyadjunk el
örökre, álom nélkül és erősen.
úgy, hogy ne remegjen fáradt pillánk.
Ha majd halljátok
saját halálotokat
(s anélkül ez nem megy),
ne suttogjátok a szorongástól
kiszáradt ajkakkal:
"Viszontlátásra!"
Ez úgyis értelmetlen és felesleges!
A szemek, amelyeket lezárt a halál,
keményebbek az acélgolyóknál,
a világon ez az egyetlen feltörhetetlen pénztár,
ezt már soha sem töri fel a betörő-élet.
S azok, akik ma sírnak és zokognak a halott felett,
s maguknak is hazudnak e szavakkal:
"Szívünkben él majd tovább!",
elfelejtik,
hogy az ember szíve virágcserép,
amelyben a nefelejcsek
felejtenek,
könnyen meghalnak az idő enyészetében.
De ha nem is így lenne.. . kérdem én, mi haszna?
Aki soká élt, annak nem kell már a forrás,
annak nem élvezet már inni az élet vizéből.

4

Talán valaki megsirat engem,
talán egy szürke vadgalamb,
félénken rászáll a koporsóm fedelére,
s elturbékol néhány strófát.
Vagy talán egy lepke
pendíti meg a tölgyfát,
amelyben lélegzet és könny nélkül
leszek bebörtönözve.
Kérlek benneteket, ne sírjatok
friss, rozsdaszínű rögökből hántolt sírom felett.
Nekem már semmi se fáj,
nekem, már más fák nyílnak,
magam is a szél zúgásává válók, halljátok?
Ott zúgok a zöld ágasfák karjai között,
s higanykezemet nyújtom azoknak, akik
megelőztek az úton, melyet senki sem ismer.
És mégis siratják az élők
azt az utal, amely mindig egyenes,
kanyarok nélküli, s ezért, senki sem tér rajta vissza.
S lehet, hogy nem is találkozom azokkal,
akiknek oda akartam nyújtani elfolyó kezem.
Örök nyugalomba merevedett a torkom,
már nem képes a görcsös fájdalomra.
Ne sírjatok a sírom felett, ne sírjatok,
nagyon jó nekem, barátaim,
szellő susog a halál fészkei felett,
fekete tojások héjából
a tündöklő napfényben,
épp az örök béke
csírázik elő.



FeltöltőRépás Norbert
KiadóEurópa Könyvkiadó (Budapest)
Az idézet forrásaRudolf Fabry – Az én az valaki más (Válogatott versek)
Könyvoldal (tól–ig)91-94
Megjelenés ideje

minimap