Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Fabry, Rudolf: Nem kell beszélni a halálról ? (Netreba o smrti hovoriť? Magyar nyelven)

Fabry, Rudolf portréja

Netreba o smrti hovoriť? (Szlovák)

Až sa ti raz v hrudi zažne hviezda,
celý vesmír odblysne sa na matnici života
rýchlejšie než žiarovka, čo dohorela skratom
a žalúdok (prepáčte tak nepoetické)
prejde na koľaje kŕčov a v človeku zavyje vlk,
zauzlí sa ti tvoj osud v jednom bode
a ten negordický uzol nik už nesekne.
Odídeš posledný raz s presnosťou mikročasu,
to bude jediný odchod bez krokov,
jediný odchod bez návratu.
Budeš ležať v izbe, a predsa odídený,
budeš ležať pod jedľou s očami stlpkom
a budeš preč, a keby len to,
ale ťa nebude, pomysli si, nebude —
a ostatné obstará promptne podľa sadzobníka
pohrebný ústav komunálu, telefón číslo to a to.

Alebo ťa zastihne a prekvapí
ťažká chvíľa pominuteľnosti inak.
Zbledneš ako fotografia
zo zaprášeného rodinného alba
práve v najtuhšom spánku po dobrej večeri
a prestaneš mať akékoľvek lietajúce sny.
Preplávaš rovno zo spánku do matematickej polohy,
ktorá sa menuje nekonečno ako vyradenosť konečnosti.
Tvoj život ako dúhový pstruh v hutníckych kliešťach
bude sa mrskať a mykať a zachveje sa
ako bláznivé tykadlo na starých pendlovkách,
ako hláč v klepetách lačného raka.

Nevykĺzne, nevydrie sa, nevyšmykne z nich,
preto aj ník nezloží zas znova dohromady
ten malý elektromotor zo žliaz a uzlín,
z miazgy, z krvi, z mäsa, umĺkne srdce
a rozruší sa magnet buniek, jeho nejadrová súdržnosť.
No načo o tom hovoriť!
Veď vy to iste prežijete a ja tiež,
celkom otvorene vraviac — proti svojej vôli,
proti vodopádu smrti márne plávať,
napriek nekonečnej láske k životu,
ktorý potečie ďalej a bez nás
hlbokým korytom vesmíru.
Nastane čosi, čo musí byť, čo bude, kým sme živí,
čo bolo, keď žiť nebudeme,
v čom sa zrazu naše ústrojenstvo zastaví
ako rokokové hodiny, ako strom, čo dohára,
ako kvety v herbári sa premeníme
na vesmírnu hmotu, na inikrónky častíc
nesmierneho kozmu, čo plodí z temnôt svetlo.
Len jedno stojí za uváženie,
akú kto chce rakvu. Železnú? Dubovú? Z javora?
Ja by som si želal živý hrob, čo šumí,
búri, pení, reve, víri, hrob čo kolískou bol životu.
Belasý hrob, domov rýb, sad koralových chryzantém,
ty ma budeš kolísať jak rodič večným pohybom,
modrý, šíry oceán, kiež bys’ mojím hrobom bol.



FeltöltőRépás Norbert
KiadóSlovenský spisovateľ
Az idézet forrásaV štyroch krajinách ticha
Könyvoldal (tól–ig)155-156
Megjelenés ideje

Nem kell beszélni a halálról ? (Magyar)

Ha majd egyszer a melledben kigyúl a csillag,
s az élet tengelyén ellobban az egész világűr,
gyorsabban, mint a rövidzárlatos villanyégő,
s a gyomrod (bocsánat, ez oly költőietlen)
a görcsök sínére fut s felüvölt benned a farkas,
akkor majd egy pontban összebogozódik a sorsod,
s ezt a nem gordiuszi csomót már senki se vágja szét.
A mikroidő pontosságával indulsz, ezúttal utolsó ízben,
ez lesz az egyetlen távozásod lépések nélkül,
az egyetlen távozásod visszatérés nélkül.
Fekszel majd a szobában, s közben már elmentél,
ott fekszel a fenyőfa alatt meredt szemekkel,
s mégis távol leszel. S ha csupán ennyi lenne az egész,
de többé már nem létezel, képzeld el, nem létezel —
a többit készségesen s a szabályoknak megfelelően elintézi
a temetkezési vállalat, a telefonszáma ennyi és ennyi.

Vagy másként ér tetten és lep meg
az elmúlás nehéz pillanata.
Elsápadsz, akár egy régi fénykép
a poros családi albumban,
épp a legmélyebb álmodban, egy jó vacsora után,
s nem lesznek többé lebegő álmaid.
Átúszol az álomból abba a matematikai helyzetbe,
melyet végtelennek, a végesség kizárásának neveznek.
Az életed, mint szivárványszínű pisztráng óriás harapófogóban
vergődik és vonaglik és megremeg majd,
mint bolondos kismutató ócska faliórán,
mint menyhal a kiéhezett rák ollóiban.

Nem csúszik ki, nem szabadul ki többé,
s ezért senki sem rakja már soha össze
a kis villanymotort mirigyekből és inakból,
nyirokból és húsból: elhallgat a szív,
szétbomlik a sejtek mágnese, a központ nélküli összetartó erő.
De minek is erről beszélni!
Hiszen ezt minden bizonnyal átélitek ti is, s én is,
s nyíltan kimondom: akaratom, ellenére.
Bármennyire is szeretjük az életet
(amely a világmindenség mély medrében
nélkülünk tovább folyik majd),
a halál vízesése ellen hiába úszunk.
Megtörténik, aminek meg kell történnie, aminek a neve "lesz", amíg élünk,
s "volt", ha már nem leszünk,
amiben egyszerre csak megáll a szervezetünk,
mint egy rokokó óra, elporlad, mint egy kiszáradó fa.
mint virágok a herbáriumban. Kozmikus anyaggá vállunk,
a végtelen világűr elemi részecskéivé,
mely a sötétségből fényt, teremt.
Csupán azt kell jól megfontolnunk,
ki milyen koporsót kíván. Vaskoporsót? Tölgyfát? Jávorfát talán?
Én élő sírt szeretnék, olyat, amely zúg, tombol.
árad, bőg, viharzik, sírboltot, mely az élet bölcsője is volt.
Kék sir, halak hazája, korall krizantémok kertje,
te ringatsz majd engem szülőanyámként, örökkön örökké,
tágas, kék óceán, bárcsak a sírom lehetnél.



FeltöltőRépás Norbert
KiadóEurópa Könyvkiadó (Budapest)
Az idézet forrásaRudolf Fabry – Az én az valaki más (Válogatott versek)
Könyvoldal (tól–ig)88-89
Megjelenés ideje

minimap