Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Fabry, Rudolf: Priestor — definícia skoro kacírska

Fabry, Rudolf portréja

Priestor — definícia skoro kacírska (Szlovák)

Prepadávam sa do priestoru —
to je, pravda, povedané lacno,
v priestore sa môže iba visieť,
akože za pravdu, akože na šibenici,
alebo zdanlivo lietať
ako meteor na trapéze,
ako v lietajúcich snoch,
lenže často prepadnete
Ikarovmu osudu a nejde tu naozaj
o priestory euklidovské, einsteinovské,
ale o komnaty Prokrustove,
ohraničené a určované často sviecami,
na ktorých si Pegas páli krídla.

Márne! On bude letieť ako krátke vlny,
roznášajúce zvesti do vesmíru,
lebo orať na družstevnom poli sluší iba Jovovi.
Bez priestoru nie je pohyb a bez hmoty
nie je nič, a to všetko musí byť v čase,
existencia je boh štyroch tvárí.
Sám letiaci priestorom a rýchle
nad oblakmi, nad popolom nedieľ a čiernych piatkov
alebo víriaci cez vyvreninu krvi, spálený
ten popol slz a popol ruží, popol nožov,
som rozviaty jak pšeno do priestoru,
kde súložia smútočné zástavy a vietor v tme,
kde sa rodí sloboda reťazovými výbuchmi,
explóziou života z opačnej strany, od chrbta.
Iba tak sa dá pochopiť priestor.
Priestor je guľa, čo večne rastie zo seba od stredu
a puchne tak rýchlo, že doháňa seba, ale nikdy
nedohoní (to by bola smrť),
a nakoniec sa vráti do vlastných útrob.

Všetko má svoj priestor, všetko má polohu v ňom,
človek, tráva, lajno, med, meteor i laň,
načo sa vyvyšujete nad iné hmoty (stačí byť hmotou)
a zasadzujete úlomky svojho skleného mozgu
do prsteňov, ktoré vyhlasujete za drahé,
priestor jak tisícoraký argonaut vás stráži
a nedopustí, aby ste naveky klamali.

A vaše poklady sčernajú v popole dní,
úbohá bižutéria, slávnostné zhromaždenia
v papierových frakoch (to nie sú kozmické skafandre).
Jedine čistému priestoru môžete rozviazať sandále
a bozkať okrídlené nohy (nezašpiníte si pery),
nedostanete syfilis hlúpoty a mor pýchy,
nebudete používať nič ako zástery na bitúnku,
pri porážke cti a slávy svojich protivníkov.
Pilulky priestoru pomáhajú proti moci!
Po ich použití sa musíte cítiť malí, najmenší na svete.
Priestor objíma všetko, i podstatu vecí,
a nie je malý (ani veľký), je iba všeobecný.

Potrebujeme priestor a jeho kryštálové jaganie,
aby sme si umiestnili na slnce hnisajúce pľúca,
chorý mozog zemegule chceme vysušiť od pľuvancov
a od moču divých psov zbaviť poéziu,
vybieliť všetky plátna všetkých ateliérov.
Oxidovať chceme všetky sochy patinou pravdy,
rozfúknuť do priestoru ako lampášiky púpav
všetky lži v podobe vavrínov na čelách ľudí,
všetky lži v podobe vavrínov na čelách vládcov,
na to potrebu jeme nekonečný priestor,
ustanovujúc jeho čas ako smetisko, strašnú gehennu,
na odpad premnohých harabúrd sveta.
Len tam bude chliev, hno j nemá miesta v lebke sveta,
iba ak by zaplesnivela plešina klamu.

Hviezdy ako zlaté podenky krúžia priestorom,
zunia ako detské vĺčky, bičované hadmi pohybu.
A v samom centre priestoru (ba nie, tu niet
stredu, priestor je vždy bezstredový a nie on,
lež človek sa odpradávna točí okolo neho a v ňom)
a nekonečne hrdo znie slovo priestor.
A priestor nie je homocentrický, preto putujeme
v karaváne, večne, večne a vpred a. ďalej,
a nekonečnosť je cieľom púte,
cieľom nikdy nedosiahnuteľným.
Tým sa stáva cesta ľudstva schodná
i na vyprahnutých púštiach a bazaltových poliach.
Zapichujeme palicu pre štandardu: Cieľ!

Iba tak pre potechu potomkom.
aby sme klamali seba,
pokým nevystúpi básnik a nespýta sa:
„Odkiaľ prišla karavána?
A kam ide, ktože vie?
Púšťou v mrku a tiež za svitania
stále šumia duny pieskové.
Slnce spaľuje náš deň,
deň v hrudi noci rozbil staň.
Nad ním letí slnce pochodeň
cestou večných karaván.
Už naše stopy zavial čas.
Nás výbušninou dojčia, z ňadra vzdoru
však napred volá hlas nás do priestoru,
sme tisícročia na cestách.
Aj vy ste tu v tej perepúti s nami
a po vašich stopách potomci tiež prídu sem
a časom, pomätení prázdnotami
jak vy, budú hľadať zasľúbenú zem.
Však motýle ich túžob frngnú v diaľ
a slnce zbieli mŕtvym lebky, hnáty
a vrstevnice vekov ako ľudský žiaľ
nakopia sa vyššie do kaskády.
Aj vy ste tu, ó, bratia z hviezdnej sírany?
Tragédia je to či pre šašov hra?
V karaváne kráčate snáď nepoznaní,
ale taktiež s vami
sa ten šašo priestor zahráva.“



FeltöltőRépás Norbert
KiadóSlovenský spisovateľ
Az idézet forrásaV štyroch krajinách ticha
Könyvoldal (tól–ig)225-228
Megjelenés ideje

A tér (csaknem eretnek meghatározás) (Magyar)

Alámerülök a térben —
ez persze pongyola beszéd,
a térben csak függni lehet,
ahogy az igazságért szoktak, ahogy a bitóján szoktuk,
esetleg úgy érezhetjük, hogy meteorként
repülünk, akárha trapézon,
vagy mint álmainkban szoktunk,
csakhogy ilyenkor elég gyakran
Ikarosz sorsára jutunk, mert valójában
nem euklideszi, nem is einsteini terekben mozgunk,
hanem Prokrusztész termeiben,
melyeket többnyire gyertyák határolnak be s határoznak meg,
s e gyertyák megperzselik a Pegazus szárnyát.

De hiába, mégis repül a táltos, akár a rövidhullámok,
a világegyetem hírvivői,
a közös földeket meg szántsa, föl maga, Jupiter!
Mozgás nincs tér nélkül, anyag nélkül pedig
semmi sincs, és mindezek az időben állhatnak, fenn csupán:
a létezés négyarcú istenség.
En is a térben szállók, száguldók
Jellegek fölött, vasárnapok s fekete péntekek üszke fölött,
ott, örvénylek a vér izzó lávájában, mögöttem
könnyek üszke és rózsák üszke, kések üszke,
mint szertefútt köles, kiszóródom a térbe,
melynek sötétjében gyászlobogók közösülnek a széllel,
s melyben fordítóit láncreakció, fordított életrobbanás
eredőjeként születik a szabadság.
Csakis ilyenformán fogható föl a tér.
A tér nem más, mint gömb, mely középpontjától kifele terjed,
s oly gyorsam dagad, hogy üldöznie, kell önmagát, noha
utol nem érheti, (mert, megsemmisülne),
így végül visszahátrál önmaga belsejébe.

Saját tere van mindennek s abban más-más helyzete —
lásd az emberi, a füvet, a bélsárt, a mézel, a meteort s az őzsutát
mire jó más világokat lenézni (minden csak anyag),
agyatok üvegszilánkjait gyűrűbe foglalni,
S a gyűrűt, értékké kikiáltani mit ér?
A tér, az ezerszeres argonauta őrködik fölöttetek,
s előbb-utóbb leleplezi hazugságaitokat.
Kincseitek (hitvány divatékszerek,
ünnepi gyűlések papírfrakkjai — nem űrhajósruhák!)
elhamvadt napok korma alatt hevernek.
Csak az érintetlen tér saruját oldhatjátok meg,
és szárnyas lábát illethetitek csókkal. (Ajatok tiszta, marad,
nem fertőz meg benneteket a butaság szifilisze, a gőg pestise,
ellenfeletek megalázása, s megszégyenítése után
nem törülköztök majd véres köténybe, mint a hentesek.)
A tér gyógyszer is — hatalmi mámor ellen!
Kicsinek, parányinak érzi magát, ki él vele.
A tér minden mást felölel, a dolgok lényegét is,
nem kicsi (de nem is nagy) a tér, csak egyetemes.

Szükségünk van a térre, a tér kristályragyogására,
hogy gennyesedő tüdőnket kitárhassuk a napnak,
a földgolyó beteg agyát meg kell tisztítanunk a köpetektől,
a költészetről lemossuk a kóbor kutyák vizeletét,
s a műtermek összes vásznait kifehérítjük.
Az igazság patinájával kell bevonnunk minden szobrot,
s akár a pitypang lámpácskáit, szerte kell fújnunk a térben
a hazugságokat, melyek babérként ülnek az ember homlokán,
minden hazugságot, mély babérként ül az uralkodók homlokán,
s mindehhez végtelen tér szükséges,
melynek idejét szemétdombnak, iszonyú gyehennának minősítjük,
tömérdek kacatunk temetőjének.
Arany kérészekként csillagok köröznek a térben,
süvöltve, akár a búgócsiga, melyet a mozgás kígyója ostoroz.

És mélyen a tér centrumában (de nem, itt nem lehet
középpont, a tér középpont nélkül létezik, s nem a tér,
csupán az ember kering örökké benne s körülötte) —
határtalanul büszkém hangzik ez a szó: a tér.
Ám a tér nem emberközpontú, ezért vándorol benne
a, karavánunk örök idők óta, örökké tovább és tovább,
s az úti cél maga a végtelenség,
az elérhetetlen.
Éppen ezért képes az emberiség bejárni
tikkadt sivatagokat s kopár bazaltfennsíkokat egyaránt.
Minduntalan magunk elé tűzzük a zászlót: CÉL!

Ha másért nem, utódaink vigaszáért,
s hogy megcsaljuk önmagunkat,
mígnem egy költő előáll s megkérdezi:
"Honnan indult e karaván?
S ki tudja, merre tart?
A sivatag éjében s hajnalán
csak a homok súg, mit a szél kavart.
Lángokban áll a nappal, s tönkre-
verve az éjszaka, sátra.
Repül, repül a nap fölötte,
az örök karaván útját járja.
Nyomunkat betemetik az évek.
Puskaporon nőttünk, s a dac burka alól
a térbe hívó szó fülünkig hatol,
s az évezredek bennünket úton érnek.
Ti is ott vagytok a csapatunkban,
s egyszer az utódotok is követni fog,
hogy megkeresse, a hiánytól zavarodottan,
az ígéret földjét, hol tej és méz csorog.
Vágya pilléit a távol csalja,
s faragja csontjait a késszél.
A szenvedés átlói magasabbra
ívelnek minden vízesésnél.
Testvéreink a csillagokról, ti is eljöttetek?
Dráma ez vajon, vagy bohóctréfa?
Jöttök velünk, tán észrevétlenek,
de ugyanaz a cirkusz forog veletek,
mi velünk: a tér, e nagy aréna."



FeltöltőRépás Norbert
KiadóEurópa Könyvkiadó (Budapest)
Az idézet forrásaRudolf Fabry – Az én az valaki más (Válogatott versek)
Könyvoldal (tól–ig)101-103
Megjelenés ideje

minimap