Gratulálunk! Az év fordítója Répás Norbert!
Hírek

Haugová, Mila: Ősidők (Pradávna Magyar nyelven)

Haugová, Mila portréja

Pradávna (Szlovák)

1
Som Alfa.
V pradávnych smútkoch sa kúpe moje telo, zranené hviezdy odchádzajú,
spánok len posledným článkom prsta pohladká mop tvár;
obrazy bez myšlienok, myšlienky bez obrazov. BOLÍŠ.
Som matka matky. Som dcéra dcéry. Spomienka na spomienku, o ktorej nevieme.

2
V tesnej maske ženy;
umoriť sa,
umučiť sa,
umrieť,
umúdriť sa.

3
Okrídlené oko
neodvratne patrí mužovi?

4
Ako sa zbaviť
svojho peria ženy?
Odtrhnúť si krídla?
Bezvýhradne veriť ?
Zošalieť dotýkaním.
Stratiť sa v nekonečne,
byť kľúčom všetkých dverí,
- zavrieť sa ako orchidey?

5
Zo zlého začne vznikať zlé.
Alfa stále bdie, v posvätnej
jaskyni stráži
oheň. Bojí sa a cíti
v živorn mäse výskať
kryštály chladu, ktoré nakoniec
prikryjú celú zem.
Vstane a zavolá (si) nočné
vtáky, večne hladné verné vlky,
priblíži sa k ohrade s dobytkom,
upokojí ich veľké biele čelá
Vlastne upokojí seba,
prehltne svoj výkrik,
pohladká si vystrčené brucho
a sedí, skrčená
pri nekonečnom ženskom ohni.
V samote namiesto ramien objíme
si kolená. Nad ránom zaspí. Vtedy
sa vráli muž.

6
Alfa kráča do všetkých svojich dní,
kráča proti času, vyberá
plné priehrštie svetla; líha
si na posteľ z trávy, urobí okolo
seba kruh a povie: "Toto je domov."
"Všetko prišlo načas," povie si, "aj táto
temná a chladná noc." Ďalší rok
života.
Kráča do svojich dní bez obzretia,
neprosí o nič, vlastne prosí;
chce čisté dni,
chce plody svetla.

7
Alfa zaklína, chce lásku
navždy. Pustí do vetra
prvé slovo, všuchne pod kameň
hadí chvost, vhodí do ohňa
za hrsť bolehlavu, úzky prsteň
vhodí do vody. Zatiahne uzdu
na spenenú krv, zasrneje sa
do zrkitdla, zaplače pod vankúš
trávy, prejde od seba k sebe,
zamkne sa,
zvyká si na svoju krv
a čaká -

8
Alfa spí ai do zjazveneho úsvitu.
Zobúdza vtáky, seba, pahrebu,
prikladá tenké kosti,
ozdobí mŕtvym čelá,
vyhladí bosou nohou hlinu
a nitkreslí seba, vtáky,
znaky mŕtvych, dlho a úporne stláča
prstaini ostry prút;
necháva znaky, ledit je.
Muž pride úzkou cestou
pod jej viečka
ako sneh.
Všetko to prikryje.
Muž je sneh.

9
Zachovať tie znaky. Pamätať
sa na ne.      "Odomknúť posledný náznak vtáka v nás…"
Klíčiace semená trhajú zem.
Tak presne čakať tam, kde praská
a zelený klík rozjatruje kožu tmy.
Nemám kameň, ktorý by vyhladil
ruky, ani vodu, ktorá by hladná
hľadala ústa -

10
Len náznak vetra v krídlach,
len dlhé rúcha žien
s červeuou stopou lásky,
tu by aj Boh odložil svoj hnev
a stal sa vetrom v krídlach,
červenou stopou na dlhých
rúchach žien, nožom s obojstranným
ostrím, vtákom, ktorý
do ob plia vloží všetku
silu svojich krídel
a nenávratný spev -

11
Jediná útecha
žien je sen.

12
Tvár muža. Zranená.
Zraňujúca. Pamäť.
Suché šialenstvo. Visí
na slučke slov. "Aká vina?"
Domov bez strechy. Ó, tvár muža,
do ktorej sa vrýva svetlo,
skláňa sa do násilného sna -
plače, zbiera chladné kamene.
Na chvíl'u sa zohrejú a rozžiaria.
Nadlho si zachováme to teplo.



Ősidők (Magyar)

1
Alfa vagyok.
Testem ősi
szomorúságban fürdőzik,
tovatűnnek
a megsebzett csillagok,
az álom csak
ujjhegyével simogatja
arcomat,
gondolattalan képek,
képtelen gondolatok.
FÁJSZ.
Az anya anyja vagyok.
A lány lánya.
Az emlék emléke, amiről nem tudunk.

2
A nőiség feszes álarcában
gyötrődni halálra,
kínzatni meg,
pusztulni el,
lenni bölcsebb.

3
A szárnyas szem
visszavonhatatlanul a férfiaké?

4
Hogy lehet megszabadulni
a női tollaktól?
Leszaggatni a szárnyakat?
Hinni rendületlenül?
Megőrülni egy érintéstől.
A végtelenbe veszni bele,
minden ajtó kulcsa lenni,
becsukódni akár az orchideák?

5
A rosszból sarjadni kezd a rossz.
Alfa minduntalan virraszt, a szent
barlang mélyén
őrzi a tüzet. Retteg és
a fagykristályok ujjongását érzi
eleven húsában, melyek végül
beborítják az egész földet.
Feláll, hívja az éj
madarait, az örökkön éhes hű ordasokat,
az állatok karámjához közelít,
nyugtató kéz nagy, fehér homlokukon –
Voltaképpen magát nyugtatgatja,
sikolyát nyeli vissza,
kidüllesztett hasát simogatja
és ül, a végtelen női tűz
melegéhez kuporodva.
Magányában karok híján
a térdét öleli át. Virradóra alszik el. Akkorra
tér vissza a férfi.

6
Alfa belép minden egyes napjába,
az idő ellen halad, markába
gyűjti a fényt, a fűágyra
dől, kört rajzol
maga köré és így beszél: „Íme az otthonom.”
„Minden időben érkezett” – mondja magában – „még ez
a kormos, dermesztő éj is.” Egy újabb
év az életéből.
Újabb napokba lép, körül se néz,
kérni se kér, vagy mégis:
tiszta napokat akar,
a fény gyümölcseit akarja.

7
Alfa átkozódik, örök szerelmet
akar. Szélnek ereszti
az első szót, kígyófarkat
dug a kő alá, egy marok
bürköt vet a tűzre, szoros gyűrűjét
a vízbe veti. A habzó vért
zabolázza, belekacag
a tükörbe, a fű vánkosába
temetkezve sír, önnön magától önnön magáig hatol,
bezárkózik,
megszokja önnön vérét
és vár –

8
Alfa alszik, a sebhelyekkel borított hajnalig.
Felébreszti a madarakat, önmagát, parazsat szít,
keskeny csontokat rakosgat,
a holtak homlokát díszíti,
mezítláb simítja el
az agyagot és belerajzolja önmagát, a madarakat,
a holtak jeleit – tehát él.
A férfi szűk ösvényen érkezik,
a szemhéj alatt,
akár a hó.
Beborít mindent.
A férfi: hó.

9
Megőrizni a jeleket. Emlékezni
rájuk. „Kitörölni a bennünk élő
madár végső nyomát is…”
A csírázó magok föltépik a földet.
Várni, pontosan ott, ahol fölreped,
ahol a zöld csíra fölhorzsolja az éjszaka bőrét.
Nincs kövem, hogy simává tegye
a kezem, se vizem, mely éhezve
keresné a számat –

10
Csak a szél nyoma a szárnyakban,
csak a nők hosszú köntösei
a szerelem piros nyomával,
itt még Isten is félre tenné haragját,
és széllé válna a szárnyakban,
piros sávvá a nők hosszú
köntösein, mindkét oldalon
élezett késsé, madárrá, mely szárnya
teljes erejéből ölel,
énekké, mely többé sosem hallható

11
a nők egyetlen
vigasza az álom.

12
Férfiarc. sérült.
Sértő. Emlékezet.
Szikkadt őrület. A szavak
hurkán csüng alá. „Miféle bűn?”
Tető nélküli otthon. Ó, férfiarc,
melybe a fény rovódik,
erőszakos álomba merül –
sír, hideg köveket gyűjt.
Egy percre felforrósodnak és felragyognak.
Hosszú időkig őrizzük melegüket.




minimap