Lenko, Július: Utazás (Jazda Magyar nyelven)

Prejsť znovu mladosťou. Od detskej stupaje
po stôl, na ktorom píšem. Ach, studňa
zasypaná a clonená krovím, no voda
leskne sa na slnci, žije. Keď bola žriedlom,
ležal som pri nej na pažiti pod vysokým stohom vzduchu,
počúval som biť srdcia stromov,
smial sa z vtákov šantiacich v izbe hory
a hladkal jašteričky putujúce na vyhladne skál.
Belasé kone víchrov stáli pri halových hrantoch,
odviazal som ich, a nohy v strmeňoch,
jazdil som na nich s dedinčanmi až do nedele. Zašli sme
k ďalekým predmestiam nížin,
k mostom, kde vlaky výskali,
až k bradám stareckých hôr.
Nik nám ich neplašil.

Veci sa zdali krehké a blízke ako v prvý deň,
nevinné, nezávislé od ľudí,
samy v sebe jestvujúce, vrodené do čistej krásy.
A keď som vstal z lavice v poli a šiel a šiel
a stretol človeka,
veril som, že je dobrý.

Veľa som odpúšťal, honobil málo.
Ach, časy,
údery hodín, zvonov, hrúd na truhlu, bubny, roky v stromoch.

Prečo sa však človek miesto letokruhov
odieva brnením? Čo je to poznanie?
Strach, viera, skepsa, útek, samota?
Zafŕkali belasé kone a zmenili sa v ťažné,
a vtákov šantiacich v izbe hory
zaplašil granát. Veci
sa razom vtiahli do seba, stratili nezávislosť
a stali sa predmetmi: mazadlo, uzda, puška, kríž.

Pri vysokom stohu vzduchu, ktorý zhorel,
ostal len hasičský rebrík, čierny a bezmocný,
čnie a čnie v mesačnej noci
konár brezy pre ustatých vtákov.

Újra bejárom ifjúságom állomásait. A gyermek első lépésétől
az asztalig, amelyen írok. Ah, a kút
már beomlott, belepte a gaz, de vize
csillog a napfényben, él. Amikor forrás volt,
mellette feküdtem a pázsiton a felhők magas kazla alatt,
hallgattam a fák szívverését,
nevettem az erdő szobájában csintalankodó madarakat,
és simogattam a sziklák kilátóira vándorló gyíkocskákat.
A lila vályúk mellett a viharok kék lovai álltak,
eloldoztam őket, s lábam a kengyelbe vágtam,
s lovagoltunk egész vasárnapig. Elmentünk
a távoli völgyek elővárosáig,
a hidakig, ahol vonatok ujjongtak,
s még tovább: az agg hegyek szakálláig.
Lovainkat senki sem ijesztgette.
A dolgok törékenyeknek és közelieknek tűntek,
mint a teremtés első napján,
ártatlanoknak, az emberektől függetleneknek,
önnön magukban létezőknek, tiszta szépségre születetteknek.
S amikor fölálltam a föld lócájáról s mentem, mentem,
s találkoztam az emberrel,
azt hittem róla, hogy jó.

Sokszor megbocsátottam, keveset szereztem.
Ah, idő,
óraütések, harangütések, rögök koppanása a koporsón,
dobpergések, fák évgyűrűi!
S az ember évgyűrűk helyett
miért ölt páncélt ? Mi a megismerés ?
Félelem, hit, szkepszis, megfutamodás, magány ?
A kék lovak prüszköltek, s igavonókká váltak,
az erdők szobájában csintalankodó madarakat
gránát rebbentette szét. A dolgok
egyszerre visszahúzódtak önmagukba,
elvesztették önállóságukat,
s tárgyakká váltak: kenőccsé, kantárrá, puskává, keresztté.
A felhők leégett kazlához támasztva
ott maradt a tűzoltólétra feketén és tehetetlenül,
égre mered a holdfényes éjszakában —
nyírfaág a fáradt madarak alá.