Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Rankov, Pavol: Szeptember elsején (vagy máskor) (részlet) (Stalo sa to prvého septembra (alebo inokedy) (detail) Magyar nyelven)

Rankov, Pavol portréja

Stalo sa to prvého septembra (alebo inokedy) (detail) (Szlovák)

Epizóda 1938

Na konci tridsiatych rokov dvadsiateho storočia sa len zopár malých miest v Československej republike mohlo pochváliť vlastným kúpaliskom. Levice k nim patrili.

Keďže prvý september 1938 bol slnečný deň, boli na kúpalisku takmer všetci. Dospelí s deťmi i bez detí, mládež aj starci, Levičania aj ľudia z okolitých dedín, Maďari, Slováci, Česi, Židia, Cigáni, rodina Nemca Barthela aj Bulhara Rankova. Boli tu demokrati, liberáli, konzervatívci, monarchisti, socialisti, nacionalisti, komunisti aj fašisti. Len anarchista Varga bol v Španielsku.

Na kúpalisku nechýbali ani Peter, Honza a Gabriel. S očami prižmúrenými proti lúčom popoludňajšieho slnka sedeli na betónovom múriku a hompáľali nohami. Občas vypľuli hustú slinu, aká sa tvorí vo vysušených ústach. Tešili sa z voľného popoludnia prvého dňa školského roku, keď ešte nedostali domáce úlohy, a obdivovali spolužiačku Máriu Belajovú. Malá krásavica sedela s rodičmi a mladším bratom Jurkom neďaleko od nich. Dievča mávalo zvyčajne vlasy zviazané do mocného copu, ktorý pripomínal konský chvost, ale teraz sa mu v hustých prameňoch voľne sušili.

– Vlasy barvy lúčneho medu, – skonštatoval Honza.

Honza občas čítaval zamilované romániky, ktoré si kupovala jeho sestra. Naposledy to bol príbeh s názvom Záchvěvy srdcí.

Peter s Gabrielom sa už zmierili s tým, že si ich kamarát od spisovateľov požičiava prirovnania, ktorými potom opisuje Máriinu krásu. Oni sami by to tak výstižne nevedeli povedať.

Mária vybrala z vrecúška slivku a dlhými prstami si ju vložila do úst.

– Má nádherné pery, – vzdychol Gabriel.

– Tmavorudé... ruděčervené, – hľadal správne slová Honza.

– Nem piros, vörös, – zahundral Peter.

Ako dievčina prežúvala, pleť na jej lícach sa napínala a uvoľňovala. Potom nabrala vzduch, privrela oči a prudko vypľula kôstku. Tá preletela asi metrovú vzdialenosť a pristála na temene hlavy jej brata.

– Mara, hnusná marha! – vykríkol Jurko a hodil kôstku do Márie.

Mama Belajová ani nezdvihla hlavu od háčkovania, len pokojne povedala:

– Ale deti, buďte na seba dobré.

– Lebo vás vyplieskam po riti, – dodal otec.

Peter, Honza a Gabriel boli zamilovaní. A bolo im jasné, že Máriu môže napokon získať len jeden.

– Nemôžeme o ňu bojovať súčasne, – vysvetľoval Honza. –Vie, že sme kamarádi, a pomyslí si, že si z nej tropíme žerty.

– Butaság! Ako ty môžeš vedieť, čo si ona pomyslí, – odporoval Peter.

– Honzík má pravdu. Keď sa okolo nej budeme krútiť všetci traja, nezaľúbi sa ani do jedného. Kde sa dvaja bijú, tretí vyhráva. Ale kde sa traja bijú, každý prehráva, – mudroval Gabriel.

– Tak pojďme jako v škole, podľa abecedy, – navrhol Honza, Bízek Jan, Rónai Peter, Rosenberg Gabriel. Budem mať rok času, aby som si Máriu získal. Keď sa mi to nepodarí, nastúpi Peter...

– Nem, nem, – protestoval Peter, – podľa abecedy určite nie. Musíme zvoliť spravodlivý spôsob, však Gábor?!

– Nie som Gábor! Už som ti to povedal stokrát, – hneval sa Gabriel.

– Bocsánat, – ospravedlňoval sa Peter.

– Skúste chvíľu nemyslieť na seba, ale na ňu, – začal pokojne Gabriel. – Mladé dievča potrebuje zrelého muža...

– A to si akože ty?! – hneval sa Peter.

– Som z vás najstarší, – trval na svojom Gabriel.

– Prosím ťa, o pár mesiacov, – odporoval Honza.

– O pár dní budem mať trinásť rokov a potom bar micva, – argumentoval Gabriel. – Odvtedy som už akože dospelý.

– Tvoje bar micva nie je o nič viac ako moja birmovka. Akurát, že ja som mal birmovku na jar a teba to ešte len čaká. Takže, kto je starší? – hneval sa Peter.

– Tak pánové, – usmial sa na kamarátov Honza, – starší je ten, kdo může súložiť! Jako skutočný chlap. Zabudol som sa vám pochváliť, že keď som bol cez prázdniny u babičky v Brne, tak som to v noci už mal. Dvakrát.

Gabriel a Peter hľadeli na Honzu s vyvalenými očami.

– Aké to je? – spýtal sa Gabriel a hlasno preglgol.

Honza chvíľu hľadal slová zo sestriných zošitových románov:

– Andelské aj diabolské. Pripravte sa, že prejdete nebem i peklem súčasne. Zatočí sa vám hlava... Pred očami uvidíte barevné dúhy.

Gabriel a Peter uznanlivo pokyvovali hlavami.

Honza sa odmlčal. Slastne spomínal na to, čo vo sne zažil.

– Organizmus je čosi fantastické, – uzavrel.

– Organizmus? – rozosmial sa Peter. – Hovorí sa orgazmus, ty paraszt.

– Ani to nevieš povedať, – pridal sa Gabriel. – Čoskoro to urči− te budeme mať aj my.

– Možná nie, možná ste impotenti, – nedal sa Honza.

– Ja nie som impotent, mám chlpy – vykríkol Gabriel.

– Ani ja nie som impotent, – hneval sa Peter.

– Zatiaľ ste impotentné deti, – hlesol Honza. – S Máriou začnem ja. A keď sa mi to nepodarí, tak dostane možnosť ten z vás, ktorý už bude mať spermie.

– Hovno, – odporoval Peter. – Nezáleží predsa na spermiách, ale na...

– Na láske, – doplnil Gabriel. – Pozri sa na Máriu, možno ani ona ešte nemá ženské krvácanie. Cicky jej len začínajú rásť.

– Ale má moc krásne bradavky, – vzdychol Honza.

– Veď si ich nevidel, – protestoval Peter.

– Snívalo sa mi o nich. A práve vtedy sa mi to stalo, – vysvetľoval Honza. – Preto ja na rozdiel od vás viem, jaký je to pocit, súložiť sa s Máriou.

– Hovno vieš, len ti to snívalo, – hneval sa Peter.

– Sa! Len sa ti to snívalo, – opravil ho Honza.

– Aj ja by som si teraz mohol vymyslieť, že sa mi snívalo, ako bozkávam Máriu. Aj ako ju vyzliekam. A dokonca by som teraz mohol tvrdiť, že už mám v guľkách spermie. Je to orgazmus, anjelské, diabolské, nebo, peklo.... – Gabriel napodobňoval Honzovu gestikuláciu.

– Závidíte, – zhrnul Honza.

– A ty možno klameš, – nedal sa Peter.

– Dobre, nechajte to tak. Vymyslime, kto to s Máriou začne, – upozornil Gabriel. – Malo by to byť niečo také, že nevieme, kto vyhrá. Napríklad beh nie je dobrý, lebo je nám jasné, že Peter je najrýchlejší. Ani kopanie na bránku nie je dobré, lebo v tom skoro vždy vyhráva Honzík.

– Takže chceš, aby to bolo niečo, v čom vyhraješ ty, však? – zasmial sa Honza.

– Nie, chcem niečo také, v čom sme sa nikdy nepretekali, takže nevieme, kto to vyhrá.

– V škole boli skoky do výšky aj do diaľky, – navrhol Peter.

– A v obidvoch si bol od nás lepší, – doplnil Honza.

– Poďme na to s chochmesom. Musíme nájsť niečo jednoduché, aby bolo hneď vidno, kto zvíťazil, – rozmýšľal Gabriel.

– Skoky do bazénu? – navrhol Honza.

– Ako zmeriaš na vode vzdialenosť? – krútil hlavou Peter.

– Tak plávanie? – spýtal sa opatrne Gabriel.

– Plávanie neni špatné, – pripojil sa Honza. – Ešte nikdy sme nezávodili a ja myslím, že sme asi stejne rýchli. Ani hodinky na meranie nepotrebujeme. Len poprosíme niekoho, aby nás odštartoval. Skočíme jako na olympiáde. Ten, kdo nás odštartuje, sa bude kukať, kdo sa prvý dotkne druhej strany bazénu. Čo ty na to,Peter?

– Jól van.

– Jenomže, kdo bude ten rozhodčí? – zamyslel sa Honza.

– Mária! – vykríkol Gabriel.

Keď Mária videla, že k ich deke kráčajú traja spolužiaci, zalial ju rumenec. Neprehovorila s nimi ani slova. Zato pán Belaj sa ponúkol za rozhodcu aj sám, čím preteky hneď získali na vážnosti. A to rozhodca ani len netušil, že v bazéne sa možno rozhoduje o budúcnosti jeho dcérky.

– Kamaszok, mohli by ste na chvíľu prestať skákať? Títo traja si chcú dať preteky, – oslovil Máriin otec kŕdeľ cigánskych detí, ktoré ovládli jednu stranu bazénu.

– Hej, Honzo, budete súťažiť? Idem s vami, – vyhlásil najstarší cigánsky chlapec Árpi Fizik a už aj stál na okraji bazénu.

– Ty nemôžeš! – vykríkol Honza. – Ani si dnes nebol v škole! Hneď prvý deň si chýbal...

Pred dvoma rokmi sa v zrúcaninách Levického hradu odohral urputný boj. Gabrielovi a Petrovi sa vtedy podarilo presvedčiť Árpiho Fizika a niekoľkých ďalších cigánskych chlapcov, aby robili sultánových murínov. A tak sa vďaka Cigánom mohla zopakovať veľká bitka z roku 1664, v ktorej boli Turci pri Leviciach porazení. Peter bol legendárny hrdina Koháry István, na rozdiel od pôvodnej bitky však nezahynul hrdinskou smrťou. Honza bojoval po jeho boku aj bez historického mena. V zápale boja utŕžil do pravej holene ranu Árpiho palicou. Árpi ho neudrel naschvál, veď platila dohoda, že sa šermujú len akože, ale Honzíka noha bolela ešte mesiac. Odvtedy nemal Árpiho rád.

– My pretekáme medzi sebou, Árpi môže plávať vedľa nás, – bránil cigánskeho chlapca Gabriel.

– A čo, keď vyhrá? – skríkol Honza.

– Semmi! Nás zaujíma, kto bude prvý z nás troch, – vysvetlil Peter.

– Ako vás mám odštartovať? – spýtal sa Máriin otec.

– Poviete: pripraviť sa, k štartu, teď! – vysvetlil Honza.

– Dobre, tak ideme na to.

Všetci traja napäto hľadeli na pána Belaja.

– Pripraviť sa, k štartu, teď!

Skočili do vody a začali plávať. Bol to štýl trochu podobný kraulu, ale hlava trčala nad hladinou. Zábery rúk boli krátke a plytké, nohy sa bezmocne ťahali za vlniacim sa telom. Levičania to nazývali psík, kutyakölyök.

Gabriel sa v duchu čudoval, že jeho kamaráti pristúpili na preteky v plávaní. Považoval sa za oveľa lepšieho plavca a prekvapilo ho, že oni si to neuvedomujú. Ale keď skočili do bazénu, bolo zrazu všetko inak. Voda mu kládla odpor ako nikdy predtým. Na sklonku dňa bola vyhriata slnkom. Bolo to, akoby plával v polievke, ktorá je čoraz hustejšia. Ale aj tak bol v polovici bazénu prvý. Honza aj Peter boli naľavo od neho a keď sa pozrel na tú stranu, nevidel žiaden pohyb ani spenenú vodu. Napravo kúsok vpredu sa vrtela tmavá hlava Árpiho Fizíka, ktorého zúrivo povzbudzovali nielen jeho bratia a sestry, ale aj bratranci zo Slatiny.

Zrazu pri jednom prudkom tempe vyšplechlo spod Gabrielovej ruky viac vody. Veľké kvapky mu vyfrkli do očí a otvorených úst. Vdýchol ich. Rozkázal si, že nebude kašľať, ale po dvoch či troch tempách sa predsa len rozkuckal. No namiesto toho, aby vdýchnutá voda z neho vyšla, vošla mu do pľúc ďalšia. Druhý okraj bazéna už nebol ďaleko. Gabrielovi zostávalo asi sedem metrov, jeho kamarátom o dva viac.

Gabriel cítil, že mu chýba kyslík. Zúrivo plieskal rukami. Nezískal však väčšiu rýchlosť, ale znovu sa napil. Hrudník mal ťažký, voda vnútri ho nemilosrdne ťahala dolu. A bolelo to, akoby mu pľúca mali vybuchnúť. Tlak cítil v celom tele. Tisol mu oči von z jamiek, vrážal zvnútra do ušných bubienkov, ktoré zrazu jasne vnímali víťazný rev bandy cigánskych detí. Árpi dosiahol cieľ. A Gabriel klesal kamsi dolu. Priestor nemal konca. Napadlo mu, že by sa mal modliť, ale z celej modlitby zostali už len dve slová. Bože, pomôž!

Mocnú ruku pána Belaja, ktorá ho chytila za vlasy a ťahala hore, už necítil. Prvé, čo Gabriel uvidel, bol sivý betón pri bazéne, na ktorom bezvládne ležali jeho nohy. Telo a hlavu mal o čosi vyššie. Do brucha ho tlačilo hranaté mužské koleno. Dychčal ako pes. Začal vracať.

– No konečne, – začul niekde nad sebou hlas Máriinho otca.

Pani Belajová ho zabalila do deky, no aj tak mu bola zima. Pery mu zmodrali a zuby podchvíľou zacvakali.

Okolo postávalo plno ľudí. Dávali najrôznejšie rady, vysvetľovali priebeh celej udalosti. Mária na Gabriela preľakane vyvaľovala oči. Peter a Honza sa tvárili, akoby všetko bola ich vina.

Gabriel sa tak hanbil, že sotva dokázal Belajovcom poďakovať. Nebolo síce jasné, kto vyhral, ale on celkom určite prehral. A videli to úplne všetci, aj Mária.

Chlapci sa mlčky obliekli a išli domov. Zdalo sa, že správa o udalosti na kúpalisku sa už rozšírila po celých Leviciach. Gabriel cítil zvedavé pohľady okoloidúcich. Jedna pani čosi hovorila svojmu dieťaťu a ukazovala pritom smerom k nemu.

Gabriel sa odpojil od Petra s Honzom a zabočil na Štefánikovo námestie. Oproti kráčal rabín. Skôr, než ho Gabriel stihol pozdraviť, povedal:

– Gabriel, vraj si sa topil?! No, nevyzeráš dobre. Vidno, že si pred chvíľou bojoval o život. Keď prídeš domov, hneď si ľahni.

Nič nejedz, ale poriadne sa napi.

– Áno, – odvetil Gabriel poslušne a chcel ísť ďalej.

– Počkaj, ešte čosi, – zadržal ho rabín. – Dnes sa ťa dotkla smrť. Spomenul si si v tej chvíli na Boha?

– Áno.

– Tak nezabudni naňho ani vtedy, keď už dotyk smrti nebudeš cítiť. Dnes ti Boh daroval život, ale zapamätaj si, že on tu je stále a my všetci sme umierajúci, ktorí ho potrebujú.

Gabriel zmätene pokýval hlavou a pomaly sa vliekol domov.

Keď už držal kľučku, všimol si, že na ich dvere ktosi vyryl nožom slová Mindent vissza. Asi Gyula Harsányi z prízemia. Naposledy tento nápis čarbal kriedou na všetky dvere v Kalvínskom dvore okrem vlastných. Teraz ryl nožom. Gabrielovi napadlo, že už dávno Gyulu nezbil. Lenže o Harsányiovcoch a ľuďoch, ktorí sa u nich stretávali, sa v poslednom čase hovorilo všeličo. S takými si treba dať pokoj.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaStalo sa to prvého septembra (alebo inokedy) (detail)

Szeptember elsején (vagy máskor) (részlet) (Magyar)

Az 1938-as epizód

A huszadik század harmincas éveinek végén a Csehszlovák Köztársaságban kevés kisváros büszkélkedhetett saját strandfürdővel, de Levice ezek közé tartozott.

Mivel 1938. szeptember elsején szép napos idő volt, csaknem mindenki kint volt a strandon. Felnőttek gyerekekkel és gyerekek nélkül, fiatalok és idősek, lévaiak és a környező falvak lakói, magyarok, szlovákok, csehek, zsidók, cigányok, a német Barthel és a bolgár Rankov, családostul. Kint voltak a demokraták, liberálisok, konzervatívok, monarchisták, szocialisták, nacionalisták, kommunisták és fasiszták. Csak az anarchista Varga volt Spanyolországban.

A strandról nem hiányzott Peter, Honza és Gabriel sem. Szemüket a délutáni nap fénye ellen félig lehunyva, lábukat lógázva üldögéltek az alacsony betonfalon. Időnként kiköpték a kiszáradt szájukban képződött sűrű nyálat. Az új tanév első napján nem kaptak még házi feladatot; örültek hát a szabad délutánnak, és osztálytársnőjükben, Mária Belajovában gyönyörködtek. A csinos ifjú hölgy a közelükben ült, szüleivel és Jurko öccsével. A lány haja általában vastag lófarokba volt kötve, most azonban szabadon a vállára eresztve száradtak a sűrű tincsek.

– Hajának színe akár a virágméz – állapította meg Honza.

Honza néha elolvasta a füzetes szerelmes regényeket, amiket a nővére vásárolt. Az utolsó ilyen történet A szív rezdülései címet viselte.

Peter és Gabriel már hozzászoktak, hogy barátjuk az irodalomból kölcsönzött hasonlatokkal dicsőíti Mária szépségét. Ők nem tudtak volna ilyen találóan fogalmazni.

Mária kivett a zacskóból egy szem szilvát, és hosszú ujjaival a szájába tette.

– Gyönyörű az ajka – sóhajtott Gabriel.

– Sötétpiros… bíborpiros – kereste a megfelelő kifejezést Honza.

– Nem piros, vörös – mormogta Peter.

Ahogy a lány rágott, úgy feszült meg és ernyedt el arcán a bőr. Aztán vett egy nagy levegőt, lehunyta a szemét, és messzire köpte a magot. Az repült vagy egy métert, és az öccse feje búbján landolt.

– Mara, utálatos marha! – kiáltotta Jurko, és Máriához vágta a magot.

Belajné, fejét fel sem emelve a horgolásból csak ennyit szólt nyugodtan:

– Ugyan, gyerekek, viselkedjetek egymással rendesen.

– Különben kaptok a valagatokra – tette hozzá az apjuk.

Peter, Honza és Gabriel szerelmesek voltak. És tudták, hogy Mária végül csak az egyiküké lehet.

– Nem harcolhatunk érte hárman egyszerre – magyarázta Honza. – Tudja, hogy barátok vagyunk, és azt fogja gondolni, hogy a bolondját járatjuk vele.

– Butaság! Hogy is tudhatnád pont te, hogy mit fog gondolni – berzenkedett Peter.

– Honzíknak igaza van. Ha mind a hárman körülötte forgolódunk, egyikünkbe sem szeret bele. Ahol ketten ütik egymást, a harmadik győz. Ahol meg hárman, mindenki veszít – bölcselkedett Gabriel.

– Akkor legyen úgy, mint az iskolában, ábécérendben – javasolta Honza. – Bízek Jan, Rónai Peter, Rosenberg Gabriel. Lesz egy évem arra, hogy megszerezzem Máriát. Ha nem sikerül, jön Peter…

– Nem, nem – tiltakozott Peter –, az ábécérend nem jó. Igazságos módszert kell választanunk, ugye, Gábor?!

– Nem vagyok Gábor! Százszor megmondtam már – háborgott Gabriel.

– Bocsánat – követte meg Peter.

– Próbáljatok most egy kicsit rá gondolni, ne csak magatokra – kezdte higgadtan Gabriel. – Egy fiatal lánynak érett férfira van szüksége…

– Az lennél te?! – háborgott Peter.

– Én vagyok hármunk közül a legidősebb – védekezett Gabriel.

– Ugyan, kérlek, az a néhány hónap – tiltakozott Honza.

– Néhány nap múlva betöltöm a tizenhármat, és meglesz a bár-micvóm – érvelt Gabriel. – Onnantól kezdve meg szinte felnőttnek számítok.

– A te bár-micvód semmivel sem jelent többet, mint az én bérmálkozásom. Csakhogy a bérmálkozás már tavasszal megvolt, a te bár-micvód pedig még nem. Szóval ki is az idősebb? – hepciáskodott Peter.

– Nos, uraim – mosolygott a barátaira Honza –, az az idősebb, aki már közösülhet! Mint egy igazi férfi. Elfelejtettem mondani, hogy mikor a nyáron a nagymamánál voltam Brnóban, akkor éjszaka már megvolt nekem. Kétszer is.

Gabriel és Peter Honzára meresztették a szemüket.

– És milyen? – kérdezte Gabriel, és nyelt egy hangosat.

Honza keresgélte egy darabig a megfelelő szavakat a nővére ponyváiból:

– Mennyei és pokoli. Készüljetek fel arra, hogy egyszerre érzitek majd magatokat mennyben és pokolban. Beleszédültök… Színes karikák táncolnak a szemetek előtt.

Gabriel és Peter elismerően ingatta a fejét.

Honza elhallgatott. Kéjesen idézte vissza az álmában megélteket.

– Az organizmus valami egészen csodálatos – összegezte.

– Organizmus? – nevetett Peter. – Talán orgazmus, te paraszt.

– Azt se tudod, hogy mondják – támogatta Gabriel is. – Biztos nekünk is meglesz hamarosan.

– Nem biztos. Lehet, hogy impotensek vagytok – vágott vissza Honza.

– Én nem vagyok impotens, van szőröm – kiáltott fel Gabriel.

– Én sem vagyok impotens – fortyant fel Peter.

– Egyelőre impotens kisfiúk vagytok – jelentette ki Honza. – Máriánál én kezdek, és ha nekem nem sikerül, akkor az kapja közületek a lehetőséget, akinek lesz már spermája.

– Szart – tiltakozott Peter. – Hisz ez nem a spermákon múlik, hanem a…

– A szerelmen – fejezte be Gabriel. – Nézd csak meg Máriát, talán neki sincs még meg a női vérzése. A cicije még csak most kezd nőni.

– De milyen szép a mellbimbója – sóhajtott fel Honza.

– Honnan tudod, nem is láttad – protestált Peter.

– Álmodtam róla. És éppen akkor történt az – magyarázta Honza. – Ezért én veletek ellentétben tudom, milyen érzés Máriával közösülni.

– Én is kitalálhatnám most, hogy azt álmodtam, Máriát csókolgatom. Meg hogy vetkőztetem. És még azt is állíthatnám, hogy már van a golyóimban sperma. És hogy orgazmus, angyali, ördögi, menny és pokol... – utánozta Gabriel Honza gesztusait.

– Irigykedtek – sommázta Honza.

– Te meg lehet, hogy hazudsz – vágott vissza Peter.

– Jól van, hagyjátok már abba. Inkább találjuk ki, ki próbálkozzon elsőként Máriánál – szólt rájuk Gabriel. – Olyasmi kellene, ahol nem tudjuk előre, ki fog győzni. A futás például nem jó, mert tudjuk, hogy Peter a leggyorsabb. A kapura rúgás sem jó, mert abban majdnem mindig Honzík nyer.

– Vagyis azt akarod, hogy olyasmi legyen, amiben te győzöl, ugye? – nevetett Honza.

– Nem, valami olyat akarok, amiben még nem versenyeztünk, vagyis nem tudjuk, ki nyerne.

– Az iskolában volt távolugrás meg magasugrás – javasolta Peter.

– És mindkettőben jobb voltál nálunk – fejezte be Honza.

– Nem kell ezen sokat hochmecolni. Valami egyszerűt kell kitalálnunk, ahol rögtön látni, ki győzött – morfondírozott Gabriel.

– Vízbe ugrás? – vetette fel Honza.

– És hogy mérnéd le a vízben a távolságot? – csóválta a fejét Peter.

– Hát az úszás? – kérdezte óvatosan Gabriel.

– Az úszás nem rossz – támogatta az ötletet Honza. – Még sosem versenyeztünk, és azt hiszem, körülbelül egyforma gyorsak lehetünk. Stopperóra sem kell. Csak megkérünk valakit, hogy indítson el bennünket. Úgy ugrunk, mint az olimpián. Aki indítja a versenyt, az figyeli majd, ki érinti meg elsőnek a medence túlsó falát. Mit szólsz hozzá, Peter?

– Jól van.

– De ki lesz a bíró? – töprengett Honza.

– Mária! – kiáltott fel Gabriel.

Mikor Mária látta, hogy a három fiú a pokrócuk felé tart, elöntötte arcát a pír. Egy szót sem szólt hozzájuk. Az apja azonban felajánlkozott bírónak, így a verseny rögtön komolyabbnak tűnt. A bíró pedig nem is sejtette, hogy talán épp most dől el a medencében a leánya jövője.

– Gyerekek, abbahagynátok egy kicsit az ugrálást? Ezek itt versenyezni akarnak – kérte Mária apja a medence egyik végét uraló csapatnyi rajkót.

– Hé, Honzo, versenyeztek? Jövök én is – jelentette ki Fizik Árpi, a cigány fiúk közül a legnagyobbik.

– Te nem jöhetsz! – kiáltotta Honza. – Nem is voltál ma iskolában! Rögtön az első napon hiányoztál…

Két évvel korábban kemény ütközet zajlott a lévai vár romjai között. Gabrielnek és Peternek sikerült rábeszélnie Fizik Árpit és néhány további cigány fiút, hogy játsszák el a szultán szerecsenjeit. Így a cigányoknak köszönhetően megismétlődhetett az 1664. évi nagy csata, amelyben a törököket Lévánál legyőzték. Peter Koháry Istvánt alakította, a legendás hőst, az eredeti csatától eltérően azonban ő nem halt hősi halált. Honza Peter oldalán harcolt, csak úgy, minden történelmi név nélkül. A harc hevében Árpi sípcsonton ütötte a botjával. Nem szándékosan, hiszen az volt a megállapodás, hogy csak tettetik a kardozást, de Honzíknak még hetekig fájt utána a lába. Azóta nem szerette Árpit.

– Mi egymással versenyzünk, Árpi attól még úszhat mellettünk – védte a cigánygyereket Gabriel.

– És ha nyer? – kiáltott fel Honza.

– Nem számít. Minket az érdekel, hogy hármunk közül ki lesz az első – érvelt Peter.

– Hogyan indítsalak benneteket? – kérdezte Mária apja.

– Mondja azt, hogy: felkészülni, vigyázz, rajt! – magyarázta Honza.

– Rendben, gyerünk!

Mindhárman feszülten figyelték Belajt.

– Felkészülni, vigyázz, rajt!

Ugrottak, és úszni kezdtek. A stílus hasonlított kicsit a gyorsúszásra, de fejük kiállt a vízből. A kartempó rövid volt és sekély, lábuk tehetetlenül laffogott hullámzó testük mögött. A lévaiak ezt hívták kutyaúszásnak.

Gabriel csodálkozott, hogy barátai beleegyeztek az úszóversenybe. Sokkal jobb úszónak tartotta magát, és meglepte, hogy a másik kettő ezt nem tudatosítja. Mikor azonban a medencébe ugrottak, hirtelen minden másképp lett. A víz úgy állt ellen neki, mint még soha. Késő délutánra jól átmelegítette a nap. Olyan volt, mintha valami egyre sűrűsödő levesben próbálna úszni. De még így is elsőnek ért a medence közepéhez. Honza és Peter tőle balra indultak, és mikor arrafele pillantott, nem látott mozgást, a víz sem volt habos. Jobbra, kicsit előbbre Fizik Árpi sötét feje billegett, akit testvérein kívül a szalatnyai unokatestvérek is lelkesen buzdítottak.

Egy hirtelen tempónál túl sok víz csapott fel Gabriel karja alól. Az óriás cseppek a szemébe, nyitott szájába fröccsentek. Beszippantotta a vizet. Elhatározta, hogy kibírja, nem fog köhögni, de két-három tempó után mégis kahácsolni kezdett. Ettől azonban nemhogy kiment volna belőle a lenyelt víz, hanem további adag került a tüdejébe. Közel volt már a medence túlsó vége. Gabriel vagy hétméternyire volt tőle, a barátai kettővel mögötte.

Gabriel érezte, hogy fogytán a levegője. Vadul csapdosott a karjával. Ettől azonban nem haladt gyorsabban, csak újra kortyolt egy nagyot. A mellkasa nehéz volt, könyörtelenül húzta lefelé a benne levő víz, és úgy fájt, mintha robbanni készülne a tüdeje. Egész testében érezte a nyomást, amely kifelé tolta gödrükből a szemgolyóit, belülről dörömbölt a dobhártyáján, amely váratlanul élesen érzékelte a cigánygyerekek bandájának diadalittas üvöltését. Árpi beért a célba. Gabriel pedig süllyedt lefelé. A tér végtelenné vált. Eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene, de csak két szóra futotta az erejéből. Segíts, Istenem!

Belaj erős kezét, mely a hajánál fogva elkapta, és húzta felfelé, nem érezte már.

Az első, amit aztán meglátott, a medencét szegélyező szürke beton volt, melyen tehetetlenül hevert a saját lába. Törzse és feje valamivel feljebb volt. A hasába szögletes férfitérd fúródott. Zihált, mint a fújtató. Hányni kezdett.

– Na végre – hallotta valahol maga fölött Mária apjának hangját.

Belajné pokrócba csavarta a fiút, de az még így is reszketett. Ajka elkékült, foga újra és újra összekoccant.

Rengetegen álltak körülötte. A legkülönfélébb tanácsokkal szolgáltak, elemezték az eseményt. Mária ijedten meresztgette a szemét Gabrielre. Peter és Honza olyan képet vágtak, mintha az ő hibájuk lenne, ami történt.

Gabriel úgy szégyellte magát, hogy alig bírt köszönetet mondani Belajéknak. Nem volt ugyan világos, ki nyert, de azt biztosan tudta, hogy ő vesztett. És ezt mindenki látta. Mária is.

A fiúk némán öltözködtek, és elindultak hazafelé. Úgy tűnt, a strandon történtekről szóló hír bejárta már az egész várost. Gabriel magán érezte a körülötte elhaladók kíváncsi tekintetét. Egy hölgy mondott valamit a kisgyerekének, s közben a fiú felé mutogatott.

Gabriel elvált Petertől és Honzától, és befordult a Štefánik térre. A rabbi jött vele szembe. Még mielőtt Gabriel köszönteni tudta volna, megszólalt:

– Gabriel, azt mondják, majdnem megfulladtál?! Na, nem nézel ki túl jól. Látszik, hogy nemrég még az életedért küzdöttél. Feküdj le, amint hazaérsz. Ne egyél semmit, de igyál jó sokat.

– Igenis – felelte a fiú szófogadón, és ment volna tovább.

A rabbi azonban visszatartotta:

– Várj, még egy szóra. Ma megérintett téged a halál. Gondoltál Istenre abban a percben?

– Igen.

– Akkor hát ne feledkezz meg róla olyankor sem, mikor nem érzed már a halál érintését. Isten ma neked ajándékozta az életedet, és ne feledd, hogy ő mindig itt van, s hogy tulajdonképpen mindannyian haldoklunk, mindannyiunknak szüksége van rá.

Gabriel zavarodottan bólogatott, és lassan vonszolta magát hazafelé. Már a kilincsen volt a keze, mikor észrevette a bicskával az ajtóra vésett feliratot: Mindent vissza. Biztos Harsányi Gyula volt a földszintről. Ugyanezt firkálta legutóbb krétával a Kálvin-udvar valamennyi ajtajára, a sajátjukat kivéve. Most kést használt. Gabrielnek eszébe jutott, hogy rég nem verte már meg Gyulát. De Harsányiékról és a hozzájuk járó népségről mindenfélét beszéltek az utóbbi időben. Az ilyenektől jobb távol maradni.



FeltöltőP. T.
KiadóKalligram Kiadó
Az idézet forrásaSzeptember elsején (vagy máskor)
Megjelenés ideje

minimap