Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Smrek, Ján: Bacardi

Smrek, Ján portréja

Bacardi (Szlovák)

Kedysi dúškom píjali sme vás,
nápoje slávne,
korunované vinetami,
na ktorých všetky reči sveta
svietili ako drahokamy.

Toto bol citový náš zemepis,
cez kvapák vašich zväčšujúce sklá
dívali sme sa ponad oceány
a naša duša, vami vedená,
jak námesačná šírym svetom šla

Štyridsať druhov rumov ochutnávať,
štyridsať druhov koňakov ovoniavať,
to bola, bože,
to bola sloboda,
toto bol univerzalizmus,
veliký pocit života.

Kto hľadá v alkohole iba mok
na uháňanie smädu,
ten nevie, čo je viesť s duchom krok,
ten nezná úžasnosti rozletov,
len ľudskú prízemnosť a ľudskú biedu.

Čím väčšia múdrosť do človeka vstúpi,
tým väčšmi skláňa sa pred mágiami liehu,
ktoré ho prevážajú s istotou čarokrásnou
tu od sna k snu a tam od brehu k brehu.

Bacardi, meno tvoje v mysli ostalo mi,
hoc dávno z jazyka mi zmizla tvoja chuť,
teba som si bol jak snúbenicu vybral,
keď som si volil medzi milenkami,
a ty si hore srdcom stúpal mi
jak v teplomere rtuť.

A teraz niet ťa už,
si medzi tým,
čo sa mi prepadlo do nenávratna.
Nie moje hrdlo túži za tebou,
Lež duša moja po tebe je hladná.

Ach, moje hrdlo si už dávno zvyklo
na veľkú cnosť, čo skromnosťou sa volá,
lež duša, tá sa nedá oklamať,
tá túži za nápomi,
čo všetky národy a celú zemeguľu
objímajú jak nekonečné moria.

Človek, keď sa raz dotkne oblakov,
už nemôže sa zmeniť na červa,
čo vrýva sa len do zemského blata.
Štyridsať druhov slávnych koňakov,
ktorých sa ústa moje dotýkali,
to nebola vec moja osobná,
to bola ľudstva perióda zlatá.

To bolo spájanie sa s nesmiernosťou,
až svaly pukali a srdce prasknúť chcelo,
duch objímal sa s božskou velebnosťou,
hoc po stôl padlo telo.

Dívať sa na tie rady štíhlych fliaš,
ktoré si zakladali na starobe,
to bola poézia, to bola krása krás,
to boli dejiny,
kde doba pozdrav posielala dobe.

V tých fľašiach gothajský bol almanach,
lebo i nápoj má svoj pyšný rod,
bacardi, martel, henessy, tri slávne dynastie
a všetko jedna rozprávka,
za ktorou nikdy nechceš položiť
zakľučujúci bod.

Od veľkých chvíľ, keď mužmi sme sa stali,
takéto rozprávky sme prežívali,
jak glóbus brávali sme do rúk buteľky
a objímali v nich svet celý šíry
a úsmev perami nám lomcoval
jak víchor nevysloviteľnej sily.

Ten úsmev, to bol triumf, to bol lesk,
to bolo vedomie, že človek žije.
Hviezd sa dotýkal
a rukou schytával blesk
a zlato vyrábal si z ničoho
jak za čias alchýmie.

Tam stávali tie fľaše zázračné
v čarovných krčmách s klenbami gotickými
a my sme čítali ich ako folianty,
kde každé slovo zvonilo
jak Petrarcove rýmy.

Chodievalo sa dole schodami
a zbožne sedelo sa ako v chráme,
keď z fliaš tých vystúpili ohnivé jazyky
a na hlavy nám sadli
a čaše spievali jak v melodráme.

Zostupoval k nám Napoleon
v tom nápoji čo niesol jeho meno,
my ozaj videli sme jeho tvár
a počuli sme výskot Paríža,
keď z tých istých sudov pil na slávu
cisára šarmantného.

Niet krajšej reči medzinárodnej
nad tú, čo zakliata je v takom vzácnom moku,
všeľudská hymna skladal sa z nej
a grandióznu slzu lásky
vedela vyludzovať v každom oku.

Ani nebude dobre na svete,
kým ruky, ktoré plnia náboje,
nenavrátia sa ku plneniu fliaš.
Prečo má tiecť len krv?
Nech tečú nápoje!
Nech miesto hromobitia kanónov
znie krotký cengot čiaš.

Vzývam ťa, krásne meno bacardi,
privolávam ťa, martel, henessy a mumm,
príďte zas zaujať si svoje miesta
pod duše mojej klenbu gotickú,
kde teraz pradú čierne svoje siete
pavúci strašných dúm.



FeltöltőRépás Norbert
KiadóKalligram a Ústav slovenskej literatúry SAV, Bratislava
Az idézet forrásaBásnické dielo, Ján Smrek
Könyvoldal (tól–ig)189-192
Megjelenés ideje

Baccardi (Magyar)

Valaha mohón nyeltük nedvetek,
híres italok,
rangotok címke koronázta,
hetedhét ország nyelvén énekelt
fényetek gyémánt-ragyogása.

Szívünk földrajza volt e szerelem,
s nagyítólencse tüzes cseppetek,
elláttunk széles tengerek fölött,
s a lélek, melyet lánggal űztetek,
holdkóros módján világgá szökött.

Negyvennégy fajta rumot ízlelgettünk,
negyvennégy fajta konyakot szerettünk,
miénk volt, ó, egek,
miénk, amire szívünk vágyott,
megleltük létünk legszebb kincsét,
a határtalan szabadságot.

Kinek a szesz csak ital, semmi más,
s csupán a szomját oltja:
sose érzi a szellem iramát,
nem tudja, mi a boldog szárnyalás,
a föld sarába süllyed, földi gondba.

Minél nagyobb az ember bölcsessége,
ital hevére annál jobban vágyik,
mely bizton viszi bűvös erejével parttól
partig és csodáktól csodákig.

Baccardi, vérem örök társa lettél,
bár régen hordta nyelvem ízeid,
kedvesebb voltál minden kedvesemnél,
választott párom, mátkám voltál,
mint hőmérőben a higanyszál,
úgy emelkedtél szívemig.

S most nem vagy sehol,
veszett fényed
a múlt ködéből soha fel nem támad.
Ó, nem a torkom szomja követel,
a lelkem kiált éhesen utánad.

Torkom már régen szerénység neveltje,
mit megszokásból erényként csodálok,
ám lelkem vágyát nem lehet becsapni:
kéri a szeszek ízét,
melyek a népeket és egész földgolyónkat
úgy ölelik, mint roppant óceánok.

Ha egyszer felhők között szállt az ember,
törpévé lenni nem tud soha már,
sem féreggé, mely csupán porban élhet.
Ó, mikor rózsás ködben úszó szemmel
negyvennégy fajta italt ízlelgettem,
a homlokomon kigyúlt tündöklésben
az emberiség aranykora fénylett.

A mindenséget akartam lebírni,
hasadt a szív, s a csontok is ropogtak,
égi fenséget ölelt képzeletem,
bár testem földre roskadt.

Régi szépségek színe bujdokolt
a ránk tekintő karcsú üvegekben,
bensőnkben százszorszép poézis íze forrt,
s letűnt korok,
melyek egymáshoz úsztak önfeledten.

Gothai almanach volt minden butykos,
a drága ital nemes ősök sarja,
Baccardi, Martell, Hennessy: megannyi dicső család,
s egyetlen szép mese,
melynek folyását
ponttal lezárni senki nem akarja.

Mióta megért konok férfi-lelkünk,
ilyen mesékben éltünk öntudatlan,
minden palackot glóbuszként emeltünk,
elénk tárult a világ mása,
s úgy rezgett szánkon mosolyunk,
mint mérhetetlen erők viharzása.

Fény volt e mosoly, dicső diadal,
az ember meglátta az élet titkát.
Csillagot fogtak ujjai,
játszott az egek villámaival,
s aranyat gyúrt a semmiből,
mint régi alkimisták.

Bűbájos kocsmák boltíve alatt
a polcon sok-sok víg üveg feszített,
s úgy nyíltak ki, mint öreg fóliánsok,
és minden szavuk így zenélt,
mint szép Petrarca-rímek.

Lépcső vezetett a homályos csöndbe,
s úgy léptünk be, mint szentegyház kövére,
kinyílt az üveg, lángnyelvét kiöltve,
s ránk szállt a tűz
s a pohárcsengés fenséges zenéje.

Napóleon is leszállt néha
a szeszbe, melynek neve volt az éke,
tisztán megláttuk szeme fényét,
s hallottuk Párizs üvöltését,
mely azért zúgott egykor, hogy viruljon
a császár dicsősége.

Hiába keresnétek közös nyelvet,
az italénál szebbet nem találtok,
a világ himnuszát is azon írták, s
hallatán minden emberszemben
a hű szeretet könnycseppje virágzott.

Nem is virrad fel boldogságunk napja,
míg nem simulnak töltött poharakra
a töltött fegyvert emelő kezek.
Mért folyjon mindig vér?
Csobogjon jó ital!
Némuljon el a gyilkos ágyúdörgés,
s szelíd poharak csengjenek!

Baccardi, téged szólít hő fohászom,
vágyva idézlek, Martell, Mumm, Hennessy,
gyertek, adjatok új erőt,
gótívű lelkem nagyon beteg,
mélyén fekete háló lebeg,
mit bús gond szörnyű pókja szőtt.



FeltöltőRépás Norbert
KiadóEurópa Könyvkiadó (Budapest)
Az idézet forrásaJán Smrek, Válogatott versek
Könyvoldal (tól–ig)91-95
Megjelenés ideje

Kapcsolódó videók


minimap