Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Vadas, Marek: Som chlapec z knihy

Som chlapec z knihy (Szlovák)

Nenarodil som sa ako ostatné deti. Na našej ulici ľudia hovoria, že som na svet prišiel z knihy. Preto ani nemám matku. To celú vec vysvetľuje. Raz som sedel na dvore a pozoroval strýka, ako v tieni mangovníka fajčí fajku. Kývol na mňa, tak som sa osmelil a prisadol si. Dali sme sa do reči a vtedy mi povedal všetko. Povedal, že nemám matku ani otca a že ma sem raz privial vietor od mora spolu s ďalšími vytrhnutými stránkami kníh. Bolo to takto.

 

V ten deň, keď som sa v meste objavil, bola hlavná ulica zasypaná hromadami papiera. Vytrhnuté strany kníh poletovali vzduchom, zachytávali sa v korunách stromov a zdobili ich ako čudní bezhlaví vtáci. Vzduch bol plný dymu.

Nikto ma v tom meste nepoznal a ja som blúdil úzkymi uličkami a hľadal ženu, ktorá by ma vzala do náručia. Zúfalá by pobehovala ulicami, pokiaľ by ma nezbadala, ako bezradne stojím a sledujem hluk okolo seba. Potom by zakričala moje meno a ja by som sa jej vrhol okolo krku. Hľadel som do tvárí žien a hľadal, ku ktorej by som mohol patriť. Motal som sa po vyprázdnenom trhu a sledoval horiace listy vznášajúce sa vysoko nad mojou hlavou. Vietor sa s nimi hral a fúkal do vznášajúcich sa plameňov, ktoré ich menili na ľahké čierne nič. Spálené kusy sa drobili na drobné čiastočky a štípali ma v očiach. V štvrti Akwa na obed rozhnevaní ľudia vyhnali belochov a zdemolovali ich knižnicu. Knihy aj dokumenty z kartoték vyhádzali na chodník a jednu po druhej ich trhali a pálili na starých pneumatikách.

Večer som sa ocitol pri reštaurácii Mulet. Necítil som si nohy a sedel som na kraji kanála. Vtedy na mňa zakričal strýko Mongo. Podelil sa so mnou o pečenú rybu. Aspoň tak mi o tom strýko Mongo hovoril. Bol to prvý človek, s ktorým som sa v Douale dal do reči. Povedal som mu, že v tomto meste nikoho nepoznám a hľadám svojich rodičov. Na nič som sa nepamätal a nevedel som, odkiaľ som sa tam vzal. Ani on nie, ani nikto na ulici, ani nikto v celej štvrti. Bol som chlapec, ktorý prišiel na svet z niektorej z tých kníh, čo vtedy poletovali vo vetre.

 

Strýko Mongo ma potom zaviedol k mojej budúcej tete. Sedela rozkročená nad hrncami v kuchyni reštaurácie. Čistila obrovskú barakudu. Zostal som stáť vo dverách, strýko k nej podišiel a potichu niečo zamrmlal. Vtedy spľasla rukami a zvolala: „Panenka Mária!“

Podala mi pohár s vodou a ja som ho hltavo vypil. Potom druhý, tretí a štvrtý. Bol som smädný, pretože dovtedy som vodu nikdy nepil. Bolo to po prvý raz v mojom živote a veľmi mi chutila. Opýtala sa, koľko mám rokov a ja som na ňu len nechápavo pozeral. Vzadu za policou pre hrnce mi prichystala deku. Zababušil som sa do nej a snažil sa zaspať. Dlho do noci som počúval zvuky z kuchyne. Škripot noža a vzdialený smiech opitých hostí z ulice moja nová teta prerušovala pravidelnými nadávkami v cudzom nárečí, ktorému som nerozumel ani ja, ani ryby čakajúce na pekáč. Ležali rovnako ako ja, nemo a nehybne, s očami vyvrátenými do stropu.

Ráno som precitol s pocitom, že ma niekto pozoruje. Viečka som pootvoril len nepatrne, aby som najprv nebadane preskúmal terén. Teta stála nado mnou a premeriavala si ma prázdnym pohľadom bez akéhokoľvek výrazu. Chcel som vyčkať a zodvihnúť sa, až keď odíde na dvor, ale ona tam stála ako prirastená do zeme. Trvalo to večnosť a mne už bolo treba na záchod. To určite z tej vody. Zazíval som teda a rozospato zaklipkal očami.

„U nás sa vstáva skôr, chlapče! Poď, opláchni sa a ja zatiaľ nájdem niečo dobré pod zub.“

Od toho dňa som sa volal Chlapče.

 

Ráno som s tetou chodieval na trh. Mal som jej pomáhať s taškami, ale nakoniec ich aj tak takmer všetky nosievala sama. Možno len dúfala, že si ma v tom dave nájde niekto známy. Niekto, kto sa do mesta dostal rovnako ako ja. Aj mňa to raz napadlo: kde sú všetci tí, ktorých som poznal predtým? O čom bola kniha, v ktorej som vystupoval? Kto boli ostatné postavy a čo sa s nimi stalo? Alebo bola tá kniha iba o mne?

Zaumienil som si, že to musím vypátrať, nech sa deje, čo sa deje. Pýtal som sa na to strýka Monga, pretože teta bola skúpa na slovo. Väčšinou iba rozkazovala, čo treba urobiť a pri mojich otázkach si iba vzdychla. Nemala na mňa čas. Po ranných nákupoch už len celý deň pobehovala po reštaurácii a pracovala dlho do noci. Spať chodievala dávno po mne, alebo možno ani vôbec nie, pretože spať som ju nikdy nevidel. A potom som ju raz aj počul, ako susedke vykladá, že celú noc ani oka nezažmúrila.

So strýkom to však bolo celkom iné. Väčšinu dňa sedel na lavičke v tieni naproti terase reštaurácie. Fajčil fajku a hľadel do diaľky. Alebo sledoval hostí a usmieval sa pri útržkoch rozhovorov, ktoré k nemu vietor zaniesol.

Potom začal rozprávať. Napríklad o tom, ako na svet prichádzajú deti. Tie obyčajné sa aj rodia obyčajne. Muž miluje svoju ženu a ona mu z vďaky porodí dieťa. Tak sa narodil aj on. Žil s rodičmi celý ich život, aby ho slušne vychovali a naučili čo treba, aby im pomáhal a aby po ich smrti pokračoval v ich práci. Iné deti zasa prichádzajú ako dar od bohov a dobrých duchov. Najčastejšie vtedy, ak ženu muž miluje, ale ona je slabá a sama mu nedokáže dieťa na svet priviesť. Kúzelník požiada predkov, aby sa za ženu prihovorili u duchov a pomohli mu namiešať účinný odvar. Keď je všetko pripravené, prídu v noci k budúcej matke ženy z okolia. Tancujú a spievajú, aby dieťa privolali z ríše mŕtvych a nenarodených. Strýko mi potom spieval. Pomaly a smiešne vysokým ženským hlasom:

 

„Vítame ťa!

Poď do nášho sveta!

Si naše dieťa. Prinesieš zeleň do listov.

Celý prales na teba čaká.

Všetci sme tu a vítame ťa.

Príď na svet živý.

Budeš kvitnúť a my budeme môcť zomrieť.

Budeme ťa počúvať a uložíme sa do zeme.

Nikdy nebudeš nešťastný.

Život je dobrý, uvidíš to.

Čakáme, kedy sa narodíš.

Nemáš sa čoho báť.

Budeme pri tebe.

Príď do nášho sveta!“

 

Nakoniec sa rozkašľal a ja som mu zabehol do podniku po pohár palmového vína.

Nedočkavo som sledoval, ako víno po troške prevaľuje na jazyku. Najviac som predsa túžil vedieť, ako je to s takými deťmi, ako som ja.

„Ty si výnimočný, Chlapče,“ povedal. Ani on v živote nestretol veľa takých. Ľudia, ktorí prišli z kníh, sú silní, pretože dokážu prežiť osamote. Sú omnoho silnejší a múdrejší ako ostatní. Zaobídu sa aj bez matky a otca. Rýchlo nájdu dôvod, prečo sa na svete ocitli. Vedia, čo chcú a nevšímajú si hlupákov naokolo, ktorí sa im posmievajú a ubližujú im.

Pýtal som sa, odkiaľ to vedia, keď ja napríklad neviem o ničom a on mi musí všetko do najmenších podrobností vysvetľovať.

Vtedy sa na mňa strýko dlho zahľadel, akoby hľadal slová. Vyrušil ho až moskyt, čo mu pristál priamo na nose. Strhol sa a pohladkal ma po vlasoch.

„Vedia to z knihy, v ktorej sa narodili. Ak sa ako ty nepamätajú na svoj príbeh, tak ho hľadajú, pokiaľ ho nenájdu. V knihách, v novinách, na uliciach, v korunách stromov a vo vetre.“

V ten večer som si šiel ľahnúť neskoro. V kuchyni sa strýko s tetou tlmene bavili dlho do noci. Nemohol som spať a premýšľal som o svojich vrstovníkoch, ktorých stretávam v našej štvrti. Pred očami sa mi objavovali ich tváre, spotené a veselé. Nikdy neverili mojim rečiam. Vysmievali sa mi, klopkali si prstom na čelo, alebo ma ľutovali. Odpustil som im ich nevedomosť. A zaspával som šťastný.

 

O niekoľko dní za mnou strýko prišiel so záhadným úsmevom. Priniesol mi najlepšiu správu v mojom živote: onedlho pôjdem do školy! Také niečo mi dovtedy ani nenapadlo. Bol som rád, že som u nich mohol bývať a vedel som, že nemajú peňazí nazvyš. Nemohol som tomu uveriť. Onedlho sa naučím čítať a potom prečítam všetky knihy na svete! Nájdem svoj príbeh!

Moja učiteľka bola prekvapivo veľmi mladá, a keď šla po ulici, všetci muži sa za ňou obzerali. Myslel som si, že učitelia musia byť starší, pretože starí ľudia sú múdrejší. Ale čo už človek narobí. Ako matku by som si ju však vedel predstaviť. Horšie to bolo so spolužiakmi. Svoju hlúposť ukazovali už od prvého dňa a vždy som im bol iba na posmech. .

V triede sme sa najprv navzájom predstavovali.

„No a ty sa ako voláš, chlapče?“ spýtala sa učiteľka, keď došla až k mojej poslednej lavici.

„Chlapče,“ ozval som sa možno prisilno, pyšný na svoju prvú odpoveď.

Celá trieda sa dala do rehotu. Všetci sa smiali, až sa prehýbali v páse, jačali a trieskali zošitmi o lavice, akoby ich pochytilo lesné šialenstvo.

Po vyučovaní som šiel do kabinetu, aby som sa uistil, že budem môcť chodievať do misijnej knižnice. Učiteľka prikývla a dala mi lízatko.

„A nájdem tam aj knihu o mne?“ spýtal som sa a cítil som, ako mi pritom od napätia srdce bije v spánkoch.

„Neboj sa, nájdeš tam všetko.“

 

Cítil som, že mám vyhrané. Ak je tam všetko, nebude problém nájsť tú správnu knihu. Aj keby to bola tá posledná. V starej knižnici pri misii Dona Bosca som potom trávil veľa času. Čakali tam na mňa police so starými knihami a zošitmi dovezenými z Francúzska, alebo možno aj zo vzdialenejších krajín. Bolo ich tam hádam aj sto. Stránky boli vlhké, plesnivé a často zlepené. Spočiatku mi to trvalo dlho, kým som sa prehrýzol cez prvé časti zošitových románov. Opatrne som v nich listoval a hľadal známe slová. Hľadal som seba. Príbeh, ktorý by mi pomohol rozpamätať sa a povedal mi pravdu o mojej minulosti.

Po škole som sa zavrel do knižnice a listoval. Postupne som prečítal takmer celú policu. A v jednej tenkej knihe som raz našiel chlapca, ktorý akoby mi z oka vypadol. Rozmýšľal presne ako ja. Šiel sám pustou krajinou a hľadal svojich rodičov. Hltal som tie stránky. Nadšene a bez dychu. Tá kniha je o mne! Našiel som boha, ktorý ma stvoril! Našiel som svoj príbeh!

Nevedel som sa dočkať chvíle, keď sa dostanem k pasáži o mojom príchode do Doualy. Čo ma tak ešte na svete čaká! Preskakoval som celé odseky. Čítal som aj potme len pri svetle neónky z obchodu odnaproti. Nakoniec som došiel k stránke, ktorá sa končila v polovici vety. Za ňou už nasledovala len reklama na obálke. Poprehadzoval som všetky zväzky, ale ďalší zošit s pokračovaním svojho príbehu som nenašiel.

Bol som z toho taký zničený, že som doma strýkovi ani neodzdravil a nešiel sa navečerať. Ale potom prišlo ráno a mne bolo zrazu lepšie. Vzal som si zo stola šišku a vybehol medzi ľudí. Hľadať svoj príbeh. Zistiť, kto som.



FeltöltőPénzes Tímea
KiadóKK Bagala
Az idézet forrásaLiečiteľ (A gyógyító) (2006)
Megjelenés ideje

Könyvből születtem (Magyar)

Nem úgy jöttem a világra, mint más gyerekek. Az utcánkban lakó emberek azt rebesgetik, hogy könyvből születtem. Ezért is nincs anyám. Ez mindent megmagyaráz. Egyszer az udvaron ültem és figyeltem a bácsikámat, amint a mangófa árnyékában pipázott. Intett nekem, így hát felbátorodtam és mellé ültem. Szóba elegyedtünk, és akkor mondott el mindent. Elmesélte, hogy nincsen anyám, se apám, és hogy a tenger felől áramló szél fújt engem egykor ide, könyvekből kitépett más lapokkal együtt. Így történt.

 

Azon a napon, amikor felbukkantam a városban, a főutcán egy halom papír hevert szanaszét. Könyvből kitépett lapok keringtek a levegőben, fennakadtak a fák lombjain, és mint fura, fejetlen madarak díszítették az ágakat. A levegő tele volt füsttel.

Senki sem ismert ebben a városban, bolyongtam a szűk kis utcákon és kerestem azt a nőt, aki a karjába venne. Kétségbeesetten rohangálna az utcákon, mígnem megpillantana, ahogy tanácstalanul álldogálok, és a lármát figyelem, ami körülvesz. Aztán a nevemen szólítana, én pedig a nyakába ugranék. Néztem a nők arcát, és kerestem, hogy vajon kihez tartozhatnék. Botorkáltam az elnéptelenedett piacon és figyeltem a magasan a fejem felett lebegő, égő könyvlapokat. Játszadozott velük a szél, és belefújt a fel-felcsapó lángokba, amik a lapokat könnyű, fekete semmivé változtatták. A lapok megégett részei apró kis darabokra estek szét, és csípték a szemem. Az Akwa negyedben ebédidőben a feldühödött emberek kiűzték a fehéreket, és megsemmisítették a könyvtárukat. A könyveket és a katalógusok tartalmát kihajigálták a járdára, egymás után széttépték és elégették őket öreg abroncsokon.

Este a Mulet vendéglőhöz vetődtem. Nem éreztem a lábam, ültem a csatorna peremén.

Ekkor kiáltott rám Mongo bácsikám. Megosztotta velem a sült halát. Legalábbis így mesélte Mongo bácsi. Ő volt az első ember, akivel Doualában szóba elegyedtem. Megmondtam neki, hogy nem ismerek senkit a városban és a szüleimet keresem. Semmire sem emlékeztem, és nem tudtam, honnan kerültem ide. Ő sem tudta, és az utcán sem tudta senki, akárcsak az egész negyedben. Valamelyik szélben repkedő könyvből jöttem a világra.

 

Mongo bácsikám aztán elvezetett a leendő nénikémhez. Szétvetett lábbal ült a fazekak felett az étterem konyhájában. Egy óriási barakudát tisztított. Megálltam az ajtóban, a bácsikám közelebb lépett hozzá, és halkan mormolt valamit. Akkor nénikém összecsapta a tenyerét és felkiáltott: „Szűzanyám!”

Adott nekem egy pohár vizet, és én nagyokat nyelve magamba öntöttem. Aztán a másikat, a harmadikat és a negyediket. Szomjas voltam, mert addig még sosem ittam vizet. Most kóstoltam először, és nagyon ízlett. Nénikém megkérdezte, hány éves vagyok, mire értetlenül bámultam rá. Hátul, a fazekakkal teli polc mögé pokrócot terített nekem. Bebugyoláltam magam és megpróbáltam elaludni. Késő éjszakáig hallgattam a konyhából kiszűrődő hangokat. A kés csikorgását és részeg vendégek utcáról behallatszódó távoli nevetését új nénikém idegen nyelvjárású, ismétlődő szitkozódása szakította meg, amit sem én, sem a tepsire váró halak nem értettek. Úgy feküdtek, mint én, némán és mozdulatlanul, plafonra meredő, kifordult szemmel.

Reggel, ébredéskor az volt az érzésem, hogy valaki figyel. A szemhéjamat csak résnyire nyitottam ki, hogy először észrevétlenül körbekémleljek a helyiségben. A nénikém állt felettem, és üres tekintettel, kifejezéstelen arccal méricskélt. Meg akartam várni, hogy kimenjen az udvarra, és majd akkor kelek fel, de úgy állt ott, mintha gyökeret vert volna a lába. Egy örökkévalóságig tartott, és nekem már vécére kellett volna sietnem. Biztosan a víztől. Ásítottam hát, és álmosan hunyorogtam.

„Nálunk korábban szokás felkelni, fiú! Gyere, mosakodj meg, én addig keresek valami finom harapnivalót.”

Ettől a naptól kezdve Fiúnak hívtak.

 

Reggel kijártam a nénikémmel a piacra. Segítenem kellett neki a táskákkal, de végül még így is szinte mindegyiket ő maga vitte. Talán csak remélte, hogy abban a tömegben rám talál valamelyik ismerősöm. Valaki, aki ugyanúgy került a városba, mint én. Nekem is eszembe jutott egyszer: hol vannak azok, akiket ismertem? Miről szólt a könyv, amelyikben szerepeltem? Ki volt a többi szereplő és mi történt velük? Vagy a könyv csak rólam szólt?

Eltökéltem, hogy felkutatom, ha törik, ha szakad. Mongo bácsikámat faggattam, mivel a nénikém kevés beszédű volt. Többnyire csak parancsolgatott, mit kell csinálnom, és kérdéseim hallatán csak felsóhajtott. Nem volt rám ideje. A reggeli bevásárlások után egész nap csak futkosott az étteremben, és késő éjszakáig dolgozott. Jóval utánam feküdt le, vagy talán egyáltalán nem pihent le, mivel aludni sosem láttam. Aztán egyszer meg is hallottam, ahogy a szomszédasszonynak meséli, hogy egész éjjel le sem hunyta a szemét.

A bácsikámmal azonban teljesen más volt a helyzet. A nap nagy részében a padon üldögélt az árnyékban, az étterem teraszával szemben. Pipázott és a messzeségbe bámult. Vagy nézte a vendégeket, és mosolygott a beszéd-foszlányokon, amiket odafújt hozzá a szél.

Aztán elkezdett mesélni. Például arról, hogyan jönnek a világra a gyerekek. A közönségesek hétköznapi módon születnek. A férfi szereti a nőt, és a nő hálából gyereket szül neki. Így született ő is. Egész életében a szüleivel élt, hogy jóravaló emberré neveljék és megtanítsák például arra, hogyan segítsen nekik, és a haláluk után hogyan folytassa a munkájukat. Más gyerekek meg az istenek és a jó szellemek ajándékaként jönnek a világra. Legtöbbször olyankor, amikor a nőt szereti a férfi, de a nő gyenge, és nem tud magában világra hozni gyereket. A varázsló megkéri az ősöket, hogy járjanak közben a szellemeknél a nő érdekében, a varázslónak pedig segítsenek, hogy hatékony főzetet készítsen. Amikor minden készen áll, éjjel a leendő anyát meglátogatják a környékbeli asszonyok. Táncolnak és énekelnek, hogy elhívják a gyereket a halottak és a meg nem születettek birodalmából. A bácsikám aztán énekelt. Lassan, és mulatságosan magas női hangon:

„Üdvözlünk!

Gyere a világunkba!

A mi gyerekünk vagy. Hozz zöldet a levelekbe!

Az egész őserdő rád vár.

Mind itt vagyunk és üdvözlünk.

Élve jöjj világra!

Virulni fogsz, és akkor mi meghalhatunk.

Hallgatni fogunk téged, és megpihenünk a földben.

Sosem leszel boldogtalan.

Az élet jó, meglásd.

Várjuk, hogy megszüless.

Nincs mitől félned.

Melletted leszünk.

Gyere a mi világunkba!”

 

A végén köhögni kezdett, én meg futottam az étterembe egy pohár pálmaborért.

Türelmetlenül figyeltem, hogyan forgatja lassan a szájában a bort. Hiszen arra vágytam leginkább, hogy megtudjam, mi a helyzet az olyan gyerekekkel, mint én.

„Te kivételes ember vagy, Fiú”, mondta. Ő sem találkozott élete során sok ilyen teremtménnyel. Azok az emberek, akik a könyvek szülöttei, erősek, mert magányosan is képesek boldogulni. Sokkal erősebbek és okosabbak a többieknél. Elboldogulnak anya és apa nélkül is. Gyorsan megtalálják az okát, hogy miért kerültek erre a világra. Tudják, mit akarnak, és nem törődnek a körülöttük élő ostoba emberekkel, akik kinevetik és bántják őket.

Megkérdeztem, honnan tudják mindezt, amikor én például nem tudok semmiről, és a bácsikámnak kell mindent részletesen elmagyaráznia nekem.

Akkor bácsikám hosszan rám szegezte a tekintetét, mint aki keresi a szavakat. Csak egy moszkitó zavarta meg, ami pont az orrára szállt. Összerezzent és megsimogatta a hajam.

„Abból a könyvből tudják, amiben megszülettek. Ha nem emlékeznek a történetükre, úgy, mint te, akkor addig keresik, amíg meg nem találják. A könyvekben, az újságokban, az utcákon, a fák koronáiban és a szélben.”

Azon az estén későn feküdtem le. A konyhában bácsikám késő éjszakáig sugdolózott a nénikémmel. Nem tudtam elaludni és a velem egykorúakon járt az eszem, akikkel a negyedünkben szoktam összefutni. Szemem előtt megjelent izzadt és vidám arcuk. Sosem hittek nekem. Kinevettek, ujjukkal a homlokukat böködték, vagy sajnáltak. Megbocsátottam tudatlanságukat. És boldogan elaludtam.

 

Néhány nappal később bácsikám rejtélyes mosollyal keresett meg. Életem legjobb hírét hozta: hamarosan iskolába megyek! Ilyesmi addig meg sem fordult a fejemben. Örültem, hogy náluk lakhatom és tudtam, hogy nincs felesleges pénzük. Nem akartam hinni a fülemnek. Hamarosan megtanulok olvasni, és azután elolvasom a világ összes könyvét! Megtalálom a történetem!

Tanárnőm meglepően fiatal volt, és amikor végigment az utcán, minden férfi megfordult utána. Azt hittem, egy tanárnak idősebbnek kell lennie, mivel az idős emberek okosabbak. De hát mit tehettem. Anyámként azonban el tudtam őt képzelni. Rosszabb volt a helyzet a diáktársaimmal. Már az első napon kitűntek ostobaságukkal, és folyton kinevettek.

Az osztályban először kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak.

„Na és téged hogy hívnak, fiú?” kérdezte a tanítónő, amikor az utolsó padhoz, amelyben ültem.

„Fiúnak”, szólaltam meg talán túl hangosan, büszkén az első válaszomra.

Az egész osztály nevetésben tört ki. Mindnyájan nevettek, a hasukat fogva dülöngéltek, visongtak és füzeteikkel a padot csapkodták, mintha erdei téboly hatalmasodott volna el rajtuk.

Tanítás után bementem a tanáriba, hogy megbizonyosodjam róla, járhatok-e a missziós könyvtárba. A tanítónő bólintott, és nyalókát nyomott a kezembe.

„És magamról is találok ott könyvet?” kérdeztem, és közben éreztem, hogy a feszültségtől a torkomban dobog a szívem.

„Ne félj, ott mindent megtalálsz.”

 

Éreztem, hogy győztem. Ha ott minden megvan, nem lesz gond rábukkanni a megfelelő könyvre. Még ha az utolsó lenne is. A Don Bosco misszió régi könyvtárában azután sok időt töltöttem. Régi könyvekkel és füzetekkel teli polcok vártak ott rám, amiket Franciaországból hoztak, vagy talán még távolabbi országokból. Száz is lehetett belőlük. A lapok nyirkosak, penészesek voltak, gyakran össze is tapadtak. Kezdetben sokáig tartott, amíg átrágtam magam a fűzött regények első részén. Óvatosan lapoztam bennük, és ismerős szavakat kerestem. Magamat kerestem. Azt a történetet, ami segítene visszaemlékeznem, és elmondaná az igazságot a múltamról.

Iskola után bezárkóztam a könyvtárba, és lapoztam. Lassacskán elolvastam szinte egy egész polcnyi könyvet. És az egyik vékony füzetben rábukkantam egy fiúra, aki szakasztott másom volt. Pontosan úgy gondolkodott, mint én. Magában bandukolt a kietlen tájban és a szüleit kereste. Faltam az oldalakat. Lelkesen és lélegzetvisszafojtva. Ez a könyv rólam szól! Megtaláltam az istent, aki megteremtett! Megtaláltam a történetemet!

Alig bírtam kivárni a pillanatot, amikor ahhoz a részhez érkeztem, amely a Doualába való érkezésemről szól. Mi minden vár még rám a világon! Egész bekezdéseket ugrottam át. Sötétben is olvastam, csak a szemközti üzlet neonlámpájának beszűrődő fényénél. Végül elérkeztem egy oldalhoz, amely mondat közepén ért véget. Utána már csak reklám következett, a borítón. Felforgattam minden kötetet, de a történetem folytatását tartalmazó másik füzetet nem találtam.

Ez annyira lesújtott, hogy nem viszonoztam bácsikám üdvözlését, és vacsorázni se mentem. De aztán eljött a reggel, és hirtelen jobb kedvre derültem. Elvettem az asztalról egy fánkot, és kifutottam az emberek közé. Megkeresni a történetem. Kideríteni, hogy ki vagyok.



FeltöltőPénzes Tímea
KiadóNagyvilág
Az idézet forrásaNagyvilág 2009/7-8
Megjelenés ideje

minimap