Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Andrić, Ivo: Az éj (Noć Magyar nyelven)

Andrić, Ivo portréja

Noć (Szerb)

     Ne znam, kada je pala ova noć i ne pomišljam, da će se ikada svršiti. Zaboravio sam, da je ikad bio dan. Jedna i velika vječna noć na oči ljudi i čaške cvjetova, u paruške lišća, nad ogledala rijeka. Nebo i zemlju je spojila, more i kopno izjednačila; san je java, jer ljudi i stvari imaju boju ljudskih snova. I sjaj rijetkih dalekih zvijezda ne mijenja ništa, od njina mirnog nemoćnog sjaja noć je još jača, tama još tamnija.
     Duša je svijeta udovica sa crnim velom, a misli ljudske uplašeni noćni leptiri.
     Dan je tek uspomena.

*

     Nad vrtom je užas i noć. Događaju se strahovite stvari; mru pupovi, prosipa se sjeme u mahovinu i trune, biju se bitke za grumen zemlje. Nijemi događaji su jednaki glasnoj kletvi, ali je nad svima gluha, teška noć, prijateljica tajne, i ne vidi se ništa.
     Kao da je Bog zaboravio svoje stvorove i Njegov je zaborav naša tama, a samo da jednom pomisli na nas, obasjala bi Njegova misao kao najsvjetliji dan. Zar i Bog zaboravlja? Zar nikad neće svanuti?
     U jednom kutu vrta, gdje, kao što biva u jesen, raste najraznoličnije cvijeće zajedno, isprepleteno i bez reda, kako je koga vjetar nanio ili voda naplavila, diže se nad svim sitnim sudbinama Suncokret. Visok i žilav kavalir na ogoljeloj mišićavoj stabljici, koja se već dobro pognula, valjda prema onoj strani, gdje je sunce poslednji put zašlo. Na grudi mu je pala negda lijepa glava ispijena od ognjene strasti, a od njegova divnog mundira ostalo je još veoma malo, latice zlatnog šljema danas su trule i ljepljive. Njemu je noć najteža, ali on je najsrčanije podnosi. On, vatreni ljubavnik svih zora, svećenik sunca i poklonik ognja, nebeski avanturist, gine i propada u mraku, ali ga nada nikad ne napušta, a prkos mu nije manji nego poslednjeg dana, kad je sjalo krepko jesenje sunce i oko glave mu zujale pčele.
     Odmah pod njim je Žuta lala; nju je zatekla noć u cvatu, na još nerascvalu čašku pala je studen i tama, i njen je uski list dobio blijedu, samrtničku boju cvijeća, koje raste u podrumima. – Jutro nije održalo obećanje, svijetlo nije cjelivao list, i vjetar nije donio pelud; prevarena je žuta lala i uvenut će u noći s malo žalbe i tuge, kako već podnose žene svoje velike i male jade. Labolež, koji nikada u životu nije bio samostalan, klonu prvi. Pao je i sad leži nevoljno za plotom; niko neće vidjeti, kako će pognuti u tami. Crveni karanfil, koji je nekad, kad bješe dan, bio ohol i plodan i crvenio se u zapućcima tisuća ljudi, sad je malen i nevidljiv, uvukao latice, da sakrije crvenu boju, i kao da bi najvolio, da se nikad nije ni crvenio. On ima čudno mišljenje, da je sva ta noć i jad samo jedan nesporazum i da bi  se sunce dalo nadomjestiti, sad već ne znam na koji način. Uostalom on da je već odavno to prorekao.
     Rezebe, brižne mlade domaćice, vode svoje kućanstvo u mraku i nastoje da se, kako najbolje umiju, prilagode bijedi. I još uvijek mirišu jedva osjetno.
     Krupne Ljubice, koje se ne miješaju nikad ni u što, ali imaju mnogo srca i razumijevanja za sve, što se zbiva, obnevideše i umriješe od tuge gledajući plavim očima nesrećni Suncokret, u kog su uvijek bile potajno zaljubljene.
     Tulipani, što rastu uz ogradu, visoki su i tusti kao i prije. Ko zna, otkud oni vuku sok i kako uspijevaju bez sunca. Njih očito ne boli nikad ništa, dobro im je i oholi su, ali im cvijet zaudara na đubre.
     Crna buba, što stanuje u jednom busenu rondoa i živi od otpadaka cvijeća, tuži se bez prestanka na teška vremena. Po njenu mišljenju je ova noć kazna božja, koja pogađa evo i nedužne zajedno s krivcima.
     „I bili su dodijali, mrmlja ona, čim bi sunce zašlo samo za oblačak, a oni svi u jedan glas: Sunce, sunce, sunce, gdje si?! Uvenusmo, izgibosmo od vlage i studeni; gdje si da nas izbaviš i pridigneš, sunce, brate naš? Eto im sad! Tako je, ko traži hljeba na pogaču.“ (Crna buba zna mnogo poslovica i njima podupire obično svoje tvrdnje.)
     O Suncokretu ne govori drukčije nego kao o usijanoj glavi, koja je dobila ono, što je tražila, a i ostali su svi, više ili manje krivi. Crna buba sabira po vazdan mrvice po rondou i vuče u svoju jamu pod busenom i po vazdan proklinje čas i sat, kad se je rodila.
     A oko svega cvijeća na svakom busiću slobodne zemlje raste sitna trava, koja duboko krije žile. Ona je ublijedjela i tavori sada crna vremena, ali nje je mnogo i ona će se, pa ma kako gažena i ništena, podići i klisnuti u vis, čim dođe bolje vrijeme.
     Tako izdiše vrt u noći.

*

     Vi me pitate za ljude.
     Oduvijek je bivalo da su iskušenja silazila na svijet i da je čovjeku zlo činio, da je cvijeće venulo i da su nevini stradali, da su pjesnici govorili jezikom tajnovitim u polujasnim slikama, pa kad vam govorim o cvijeću, zašto me pitate za ljude?



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttp://feherilles.blogspot.com

Az éj (Magyar)

     Nem tudom, mikor szállt le ez az éj és azt hiszem, sosem lesz vége. Már elfelejtettem, volt-e valaha is nappal. Egyetlen hatalmas éj az emberek szemén, a virágkelyheken, a levélereken, a folyók víztükrén. Egybeolvadt a föld az éggel, a tenger a szárazfölddel; az álom valóság, mert az emberek és tárgyak álmai emberszínűek. A ritka, messzi csillagok csilláma sem változtat semmin, tehetelen fényüktől az éj csak sűrűbb, sötétebb.
     A lélek a tér gyászszalagos özvegye, gondolataink megszeppent éjjeli pillangók.
     A nap csak emlék.

*

     A kertben a rettenet és az éj. Iszonyú dolgok történnek; elhalnak a rügyek, mohába hullanak a magok és rothadnak, küzdelem minden talpalatnyi földért. A néma események átkok, de mindent befed a súlyos éj, a titkok barátja, és semmit se látni.
     Mintha Isten elfeledkezett volna teremtményeiről, ez a mi sötétségünk az Ő tette, pedig csak ha gondolna ránk, gondolata a legfényesebb napként ragyogna. Hát az Isten is feledékeny? Soha nem virrad?
     A kert egy sarkában, mint ősszel általában, sokfajta növény nő együtt, összefonódva, rendszertelenül, a szél és a víz akarata szerint, ahol minden piciny sors fölé emelkedik a Napraforgó. Meztelen száron magas, szívós gavallér, de már lekonyuló, talán abba az irányba, ahol az utolsó napsugár eltűnt. Mellére esett az egykor ékes feje, kiszívta a forróság, a  szenvedély, a díszes mundérból szinte semmi sem maradt, az arany kalpag szirmai mára már hervadtak, ragadósak. Számára legnehezebb az éj, de a legbátrabban viseli. Ő, minden hajnal hő szerelmese, a nap szerzetese és a tűz elkötelezette, mennyei kalandor, elhal, bomlik a sötétben, de őt a remény sosem hagyja el és nem kevésbé hetyke mint az utolsó nap, mikor a napsugár érte és feje körül a méhek döngicséltek.
     Közvetlen alatta él a Sárga tulipán; az éj a virágzásban érte, a még ki nem bomlott kelyhet érte a fagy és a sötétség, keskeny levelei kifakultak, mint az alagsorban sarjadó virágok. – A reggel nem váltotta be igéretét, a fény nem csókolta levelét, a szél nem hozott pollent; megcsalt a sárga tulipán, szomorúan, keseregve hervad el az éjben, mint a gyötrelmeiket viselő asszonyok. A sosem volt önálló Kakascímer hervad el elsőként. A kerítés mellett hever, senki sem veszi észre a sötétben. Az egykor, míg nappal volt, a gomblyukakban büszkén, pompásan virító Piros szekfű most szinte láthatalan, szirmai bezárultak, hogy elrejtsék élénk színüket, mintha tagadná, hogy valaha is, mint pazar  virág létezett. Bizarr módon azt hiszi, hogy ez a teljes éj csak félreértés, a napot lehetne helyettesíteni, csak éppen nem tudni, milyen módon. Különben is, ezt már régen megjósolta.
     A Rezeda fiatal, szorgos háziasszony, háztartását a sötétben vezeti és legjobb belátása szerint igyekszik a nyomorhoz alkalmazkodni. És alig észlelhetően, még mindég illatos.
     A Termetes Ibolyák, melyek soha semmibe nem avatkoznak, de szivélyesek és megértőek, megvakulnak és szemlélve kék szemeikkel a szerencsétlen Napraforgót, melybe titokban szerelmesek,  bánatukban elpusztulnak.
     A kerítés tövében szétszórt dús levelű Tulipánok magasak, mint mindég. Ki tudja, honnan szívják az éltető nedvet és hogyan léteznek nap nélkül. Nekik soha, semmi se fáj, jól érzik magukat, büszkék, de viráguk trágyaillatú.
     A gyep között meghúzódó, virághulladékból élő Fekete bogár állandóan a nehéz időkre panaszkodik. Szerinte az éj istencsapás, ami az ártatlanokat is, a bűnösökkel együtt sújtja.
     „Elegem van mindenből, mormogja, amint a nap, akár csak a felhő mögé bújik, és mindannyian együtt kiabálják: Nap, nap, napocska, hol vagy?! Elhervadunk, kiveszünk a ködben, fagyban; napocska, barátunk, megmentőnk, merre vagy? Na tessék! Így jár az, aki a tortára habot kér.” (A Fekete bogár sok ismert közmondással támassza alá gondolatait.)
     A Napraforgóról másként sem beszél, mint olyan beképzelt hólyagról, aki megkapta a magáét, és úgy egyáltalán mindenki a maga módján hibás. A fekete bogár állandón gyűjtögeti a morzsákat, tárolja odújában és átkozza születésének pillanatát.
     A virágok között, minden talpalatnyi földön, mélyen gyökerezve, selymes fű nő. Most kifakult és a nehéz időkben csak tengődik, de sok van belőle és még akkor is, ha tapossák, irtják, újra éled, amint jönnek a jobb idők.
     Így lélegzik a kert éjjel.

*

     Kérdezitek, mi van az emberekkel.
     Ősidőktől fogva sorjáznak a próbatételek, az emberek vétkeztek, a növények elhaltak, az ártatlanok szenvedtek, a költők titokzatosan, alig érthető képekben beszéltek, így tehát, amikor a növényekről beszélek, miért kérditek tőlem számon az embereket?



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttp://feherilles.blogspot.com

minimap