Bećković, Matija: Verseket többé senki sem fog írni (Poeziju više niko neće pisati Magyar nyelven)

Poeziju više niko neće pisati 
Opevani predmeti napustiće pesme 
Nezadovoljni kako su do sada tumačeni i prepevavani. 

Sve što je bilo predmet poezije 
Ustaće protiv nje i njenog kukavičluka! 
Stvari će same izražavati nešto od onoga što se 
nisu usudili pesnici. 
More – stara lektira pesnika zauvek će 
napustiti poeziju 
I vratiti se svome grobu u kome je odraslo. 
Zalazak sunca izblamiran u pesmama, 
Zvezdano nebo dovedeno do kiča, 
Dići će ruke od poezije! 
Ruže insistiraju na svojoj boji 
I neće pristati na prevrtljivost pesnika. 
Reč sloboda će pobeći iz poezije i vratiti se 
svome značenju 
Pesnici neće imati jezika na kome bi pevali. 
Između poezije i pesnika neće biti nikoga 
I pesme će tada napasti pesnike, 
Tražeči od njih da ispune obećanja. 
Pesnici će pokušati da izmaknu ispred onog što 
su rekli, 
Ali će ih stići ono što su izmišljali i 
predviđali. 
Poezija će tražiti njihove živote 
Da bi njene metafore bile istinite i potvrđene. 
U novim generacijama: 
Niko po tu cenu neće hteti da bude pesnik, 
A pesnik se ne može biti drukčije u tolikoj laži. 
Budući pesnici radiće pametnije poslove. 
Slobodni ćovek neće pristati da piše pesme 
Da bi zbog toga bio pesnik, 
A pesnik se ne može biti drukčije. 
Drvo, dojučerašnji simbol u poeziji, 
Zapevaće na trgu o svojoj mračnoj prošlosti 
I niko neće moći da ga zameni 
Jer zna o sebi bolje od ikoga! 
Pravi pesnici će biti protiv poezije, 
A pravi pesnici svuda u svetu misle istu misao. 
Zbog ugleda u očima pravih pesnika, 
Poeziju više niko neće pisati.

Verseket többé senki sem fog írni
A megénekelt tárgyak elhagyják a verset
Elégedetlenül a móddal ahogy eddig magyarázták és dalolták őket.

Minden ami eddig a költészet tárgya volt
Fellázad ellene és gyávasága ellen!
Maguk a dolgok fejezik ki amit
nem mertek a költők.
A tenger — a költők régi olvasmánya a költészetből
kivonul örökre
És visszatér sírjába ahol növekedett.
A versekben megszégyenített naplemente
A giccsessé alázott csillagos ég
Leveszi kezét a költészetről!
A rózsák ragaszkodnak saját színükhöz
És nem állnak rá a költők kétszínűségére.
A szabadság szó megszökik a versekből és
visszatér jelentéséhez
Nem lesz a költőknek nyelvük melyen énekelhetnének.
A költészet s a költők közt senki sem fog állni
S a versek fellázadnak a költők ellen
Követelve tőlük hogy váltsák be ígéretüket.
A költők megpróbálnak majd kitérni az elöl
amit mondták
De utolérik őket koholmányaik és
jóslataik.
A költészet életüket kéri.
Hogy metaforáik igazak és igazoltak legyenek.
Az új nemzedékből senki sem akar majd
Költő lenni ezen az áron
Ám költők másképp nem lehetnek ekkora hazugság közepett.
A jövő költői okosabb dolgokat cselekszenek.
A szabad ember nem egyezhet bele a versírásba
Hogy azért legyen költő
Ám költők másképp nem lehetnek.
A fa mely mindmáig csak szimbólum volt a költészetben
Sötét múltjáról kezd énekelni a téren
És senki sem tudja majd felváltani
Mert önmagát mindenkinél jobban ismeri!
Az igazi költők kiállnak majd a versek ellen
S az igazi költők a világ minden pontján ugyanazt gondolják.
Hogy megőrizze tekintélyét az igazi költők szemében
Verseket többé senki sem fog írni.