Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lalić, Ivan V.: Опело за седам стотина из цркве у Глини

Lalić, Ivan V. portréja

Опело за седам стотина из цркве у Глини (Szerb)

1

 

Нећу да прећутим; зидови су прећутали

И срушили су се. Ја, један, носим њих у себи,

Урасле у моју зрелост, неизговорене,

Иструлелих лица. Не могу да их отерам

Из бескрајног стакленог простора ноћи без сна.

Они нису трава. Они куцају, ноћу,

Изнутра, пажљиво, на затреперене прозоре

Мојих очију; сви мртви, и свима су грла

Расцветана у ружу. Не, нећу да прећутим

То насеље у мојој крви, јер ја сам један,

А њих је тада било више од седам стотина.

 

2

 

Међу зидовима, иза затворених врата

Напуњени стравичним чекањем, као песком,

Испражњених руку, мекани пред оштрицама,

Свесни, под сводом згрченим од слућеног ужаса...

Ја, бивши дечак, мислим на први тупи убод

Што ослободи тамну и топлу крв из тела

Првог од њих; варљиву крв што брзо отиче;

И чујем први крик, влажан од румене пене

Гркљана са заувек пререзаним песмама

И неизговореним речима, располућеним

Као зелене јабуке у његовој тами.

Челик. И онај први, што чека на другове

У смрти, осрамоћеној и довољно пространој

Да их прими. То су очи, то се очи гасе

Двоје по двоје, мртва светла јутарње улице,

А ужас остаје у њима ко трун у коцки леда.

Крв отиче, радознала и разголићена,

Преко камених плоча. Челик, челик у месу,

Затреперен још увек у бдењу бившег дечака.

Падали су у крв, смрсканог слуха; нису чули

Оног што следи, оног спаљених очију,

Или оног челиком окресаног као стабло,

Међу зидовима, одебљалим од крикова,

Обогаћеним страхотом. И црвена уста

Свежих рана остала су нема, пуна крви.

Они су лежали, лежали су понижени,

Лишени себе, лишени свега осим смрти,

Црни, лепљиви, заклани, заклани, заклани.

 

3

 

Нећу да прећутим; зидови су прећутали

И срушили се. А они из цркве, што су мртви,

Нису заспали. Они бдију, незвани бдију

У бившем дечаку. Ја не могу да их протерам

У простор ветра што је сада на месту цркве

Где расте коров, сасвим риђ од њихове крви.

Нека остану и нека бдију, незвани бдију,

Јер презрели би ме да им певам успаванку.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.lyrikline.org

Gyászszertartás a glinai templomban leölt százakért (Magyar)

1.

 

Nem hallgatom el, a falak elhallgatták,

És leomlottak. Én, az egy, magamban hordom őket,

A kimondatlanokat, a férfikoromba foszladó

Arccal beépülteket. Nem űzhetem ki őket az

Álmatlan éj végestelen üvegtérségéből.

Nem füvek ők. Belülről kopognak éjjelente

Figyelmesen a szemem zörrenő ablakán;

Mind halott, és mindeniknek egy-egy kinyílt rózsa

A torka. Nem, nem akarom elhallgatni

Ezt a lakozást a véremben, mert én egy vagyok,

Ők viszont hétszáznál is többen voltak akkor.

 

2.

 

Falak közt, zárt ajtók mögött,

Torkig a döbbenetes várakozással, mint homokkal,

Üresre fosztott kezekkel, a pengék előtt puhán is

Tudatosak - a sejtett iszonyattól vonagló boltív alatt.

Én, az akkori gyermek, az első tompa döfésre gondolok,

Amint kiszabadítja a sötét és meleg vért

Elsőjük testéből, a csalóka vért, mely hamar elfolyik;

És hallom az első sikoltást, a gége piros

Habjától nedveset, az örökre átszelt dalok

És ki nem mondott szavak, mint megannyi

Kettészelt zöld alma az áldozat sötétjében.

Acél. És az első, aki társaira vár a halálban,

Mely meggyalázottan is elég tág, és mind befogadja

Őket. A szemek, a párosával kihunyó szemek

A reggeli utca halott fényei,

És megmarad bennük az iszonyat, mint jégben a szálka.

A vér, a kíváncsi és lemeztelenített, kiömlik

És szétfolyik a kőkockákon. Acél, acél a húsban,

Még most is pengve villog az egykori gyermek virrasztásában.

Vérbe zuhantak, elroncsolt hallással, nem hallották

A soron következőt, a kiégett szeműt vagy azt,

Akit élő faként nyesett le az acél a

Sikoltozástól megvastagodott, a borzadálytól

Megalvadt falak közt. És némák maradtak a

Friss sebek vérrel telt piros szájai.

Feküdtek elterülve, feküdtek megalázva.

Magukból kifosztva, mindentől megfosztva, kivéve a halált

Vérbe fagyva, feketén, megölve, megölve, megölve.

 

3.

 

Nem hallgatom el; a falak elhallgatták,

És leomlottak. S a templombeliek, a halottak

Nem aludtak el. Virrasztanak hívatlanul

Az egykori gyermekben. Nem űzhetem ki őket

A szeles térre, hol az egykori templom helyén most

Csupa vörös kóró nyílik a kiontott vérből.

Maradjanak és virrasszanak; hívatlanul virrasztanak.

És megvetnének, ha altatót dúdolnék fölöttük.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://lelkigyakorlatok.tumblr.com

Kapcsolódó videók


minimap