Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Simić , Stefan: Nije me pustila u svoju samoću

Simić , Stefan portréja

Nije me pustila u svoju samoću (Szerb)

Nikada me nije pustila u svoju samoću. Nije htela ili nije smela…

Nikada me nije pustila u svoj stan, svoju sobu, krevet. Nikada mi nije dala svoje ruke, telo, dodir.
Nikada mi nije dala ništa, a želeo sam je kao nijednu drugu… Posebno tih dana kada su se sve želje sveta sklopile u potrebi za njom. Posebno tih noći kada sam se budio i uspavljivao sa njenim likom…
Nisam stigao ni da je poljubim, a već sam stigao da je zavolim.
Nisam stigao ni da je zagrlim, a već sam stigao da je poželim samo za sebe i ukradem od svih.
Nikada me nije pustila u svoj život, u svoj svet. Nije htela ili nije smela…
Rekla je da ne mogu da shvatim njen haos, njene navike i da je bolje da ne počinjemo ništa.
Rekao sam joj da zajedno možemo sve i da smo potrebni jedno drugom.
Pretvarala je milimetre koji su nas delili u kilometre, sekunde u godine. Bio sam spreman da ih pređem, preletim, sačekam, govorio sam joj to, ubeđivao je ali uzalud…
Ipak nije htela…
Mimoišli smo se tada, te noći, ne sluteći da se mimoilazimo zauvek…
Prošle su godine, naravno. Kao što uvek prođu. Prošla je i ona nedodirljivost, utisak da smo važni, pale su maske.
Prošle su sve one kiše i ulice koje smo prepešačili sami.
Prošla su sva ona mora kojima nismo zaplivali. Prošle su sve one tajne koje nismo podelili. Prošli su fi lmovi, koncerti, prošla su sva ona jutra…
Prošla je i jedna mladost, onako tiho i neprimetno…
…a prošla je i ona, nedavno, isto tako tiho i neprimetno pored mene, kao da se ne poznajemo.
A prošla je i potreba za njom…
U međuvremenu sam se raspitivao svuda, bolje da nisam.
Pričali su mi i slušao sam o njoj, bolje da nisu.
Trčala je za onima koje nije trebalo ni da pogleda, davala se tamo gde se samo gubi, živela je za one za koje
ne vredi živeti…
Ali, šta sam mogao?
Reći ću samo život, sudbina – ne pada mi na pamet ništa pametnije.
Znao sam, još tada, da njen svet ne može svako da razume. Sa svih strana zidovi, zidovi, a onda ako se ne izgubiš u tom silnom odbijanju nailaziš na dušu. Staru, čistu, beskrajnu kao horizont želja jedne mladosti… Ipak ona se prva izgubila u tom silnom odbijanju… Ili se jednostavno nije našla? Ili je drugi nisu našli…
Meni, eto, nije uspelo…
Njena priča mi je danas tako poznata, kao mnogo puta odgledani fi lm. Poznate su mi njene ruke, njene
grudi, glas, soba, problemi, kao da sam to negde već vi-
deo…
Sva ona posebnost pretvorila se u osrednjost, zagonetka u očekivani šablon, a čežnja za njom u prevaziđeni refren koji odavno više ne pevam.
Nije to više ista pesma, potrošili su je pogrešni…
Nije to više ista melodija, od silnog ponavljanja izgubila je suštinu…
Nije to više ista lepota, sve više liči na svaku dru-
gu…
Ostala je u tom gradu, u toj ulici, u toj sobi, a ja sam otišao negde daleko, negde gde nijedan put, nijedna prečica ne vodi ka njoj. Ostala je nasamo sa svojom samoćom, a ja sam otišao u susret nekim drugim obalama.
Nema tu više ničega, samo uspomena na nešto što je moglo da se desi, a nije… Nema tu više ničega, samo sećanje koje je zanimljivo još jedino dok se o njemu priča



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttp://stefansimic.net/nije-me-pustila-u-svoju-samocu

Nem engedett magányába (Magyar)

Sosem engedett magányába. Nem akarta vagy nem merte...
 
Sosem engedett lakásába, szobájába, ágyába. Sosem adta kezét, testét, érintését.
Soha semmit sem adott, pedig mint senki mást kívántam... Főleg azokban a napokban, mikor a kívánságok halmaza felé összpontosult. Főleg azokon az éjjeleken, mikor termetével ébredtem és aludtam el...
Még meg sem csókoltam, de már azt vettem észre, megszerettem.
Még meg sem öleltem, de azt vettem észre, kisajátítottam, mindenkitől ellopom. Sosem engedett életébe, világába. Nem akarta vagy nem merte...
Állította, nem érthetem meg összevisszaságát, szokásait és jobb, ha el sem kezdjük.
Mondtam, közösen mindenre képesek vagyunk és szükségünk van egymára.
A bennünket elválasztó millimétereket kilóméterekké változtatta, a másodperceket évekké. Készen álltam megtenni, átszállni, vártam, győzögettem, mindhiába...
Hát nem akart...
Akkor, azon az éjjelen elkerültük egymást és nem sejtettük, örökre...
Természetesen múltak az évek. Mint ahogy mindig. Elmúlt az az érintetlenség is, az érzés, fontosak vagyunk, lehullott az álarc.
Elmúltak azok az esők és utcák, amelyeken egyedül bolyongtunk.
Elmúltak azok a tengerek is, amelyekben nem úsztunk.
Elmúltak a nem megosztott titkok.
Elmúltak a filmek, hangversenyek, mindazon reggelek...
Elmúlt egy ifjúság is, valahogy csendben, észrevétlenül...
... és ő is elment mellettem, nemrég, ugyan olyan csendesen, észrevétlenül, mintha nem ismernénk egymást.
Az iránta érzett vágy is elmúlt...
Közben mindenfelé érdeklődtem, bár ne tettem volna.
Meséltek róla, meghallgattam, bár ne tettem volna.
Azok után szaladt, akiket észre sem kellett volna vennie, ott adott, ahol veszített, azokért élt akikért
nem érdemes élni...
De mit tehettem?
Csak hajtogatom, élet, sors – semmi okosabb sem jut eszembe.
Tudtam, még akkor, világát nem értheti mindenki. Minden oldalról fal, falak, de ha az állandó visszautasításban nem veszel el, lélekre találsz. Ősire, tisztára, végtelenre mint egy ifjúság határtalan kívánságára... Mégis, ebben az állandó visszautasításban, először ő veszett el.... Vagy egyszerűen nem találta fel magát? Vagy mások nem találták meg... Íme, nekem nem sikerült...
Története számomra oly ismerős, mint egy sokat látott film. Ismerem kezét,
mallét, hangját, szobáját, gondjait, mintha már láttam volna vala-
hol...
A kiváltságok hétköznapivá váltak, a talányok várt közhelyekké, az érte érzett vágy idejétmúlt refrén, már időtlen idők óta nem dalolom.
Ez már nem ugyanaz a dal, arra nem méltók csépelték el...
Ez már nem ugyanaz a dallam, a végtelen ismétléstől értelmét veszítette...
Ez már nem ugyanaz a báj, egyre jobban mindenki másra ha-
sonlít...
maradt abban a városban, abban az utcában, abban a szobában, én meg meszire mentem, hozzá egyetlen kereszteződés sem vezet. Magányával magára maradt, én meg más partok felé mentem.
Semmi sincs már, csak az emlék, valami történhetett volna, de nem... Semmi sincs már, csak az említésekor izgalmas emlék.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttps://feherilles.blogspot.rs/

Kapcsolódó videók


minimap