Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Vojnović, Vladislava : O, tempora, o, mores (O, tempora, o, mores Magyar nyelven)

Vojnović, Vladislava  portréja

O, tempora, o, mores (Szerb)

Svoje pesme
dadoh virtuelnom izdavaču.
Za virtuelnu nadoknadu.
Da narod može da ih čita
kao virtuelne knjige.
 
No, kažu mi, nije to dovoljno.
Moraš ih i pročitati,
da snimimo tvoj glas,
šta ako je neko slep,
šta ako neko drugi šeta parkom,
a raspoložen je za poeziju,
šta ako treći slabo zna jezik,
pa želi da čuje izgovor.
Izgovor za još malo taštine.
Bolje je ugristi se za jezik.
 
U gluvoj sobi, četiri debela sata
među četiri obložena zida
čitam naglas svoje pesme.
Od kad su izašle iz moje virtuelne glave
prvi put čitam ih sve.
Neke su starije od dvadeset godina.
Sluša me tonac, njihov vršnjak.
Nadam se da sluša samo ton,
no, ipak, stid me je.
U pesmama kukam za ljubavlju,
za bliskošću,
zbog izneverenosti.
Ispada da mi to treba
sada.
I da mi treba, ne bih priznala!
Nikad!
I naročito ne mladiću.
 
Komšija pored studija buši zidove,
krče mi creva,
primećujem greške koje bih da ispravim,
no kasno je.
Mucam, kašljucam, zastajem.
Ponavljamo i ponavljamo.
Na kraju, boli me želudac
koji me više od dvadeset godina
nije zaboleo.
 
Kod kuće, moja trinaestogodišnja kći
pita me šta je to Vavilonska kula.
Objašnjavam kako znam,
a ne umem.
Jer nisu samo jezici pobrkani,
nego su reči nerazumljive,
i ne samo među ljudima,
već, evo, i sa samom sobom.
Na primer, u onoj bezvremeno gluvoj sobi
obloženoj sunđerastom ambalažom za jaja
koja su starija od kokoški,
ja, kokoška, skoro ništa nisam razumela:
o čemu, pobogu, ta devojka piše!
Ne, ne slažem se sa njom,
i objasnila bih joj štošta,
ma, ućutkala bih je.
Možda bih joj i zveknula pedagošku pljusku.
Stvar je u prećutanom, ne u izrečenom,
balavice razmažena!
 
Nešto od toga govorim i kćeri.
Ona me gleda prezrivo.
Izgleda staje na stranu one devojke!
One brbljivice koju bih ja da istučem.
Kaže: „Ima li ikakve šanse
da čovek ostari,
a da ostane pametan
kao što si ti nekad bila?”
Nema, kažem
i ljutito odlazim
da emitujem svetlost
kao one lažljive, ugašene zvezde
koje glupa mladost
gleda u toplim letnjim noćima
sanjareći o koječemu.
Nesvesna da već svetlosnim decenijama
ne postoje.



FeltöltőFehér Illés
KiadóStefan Prvovenčani Kraljevo
Az idézet forrásaLjubav hladnija od smrti
Könyvoldal (tól–ig)7-8.
Megjelenés ideje

O, tempora, o, mores (Magyar)

Verseimet
képzeletbeli kiadómnak adtam.
Képzeletbeli járandóságért.
Hogy a nép olvashassa
a képzeletbeli könyvet.
 
De állítják, ez nem elég.
Fel is kell olvasnod,
hogy rögzítsük hangodat,
mi van akkor, ha valaki vak,
mi van akkor, ha a másik a parkban sétál
és a költészetért rajong,
mi van akkor, ha a harmadik töri a nyelvet
és a kiejtést szeretné hallani.
A büszkeség kifogási.
Jobb a nyelvbe harapni.
 
Süket szobában, kemény négy órán át
a négy burkolt fal között
verseimet hangosan olvasom.
Amióta képzeletbeli fejemből kipattantak,
először olvasom végig.
Néhányuk húsz évnél is idősebb.
Hangmérnök kortársuk hallgat.
Remélem csak a hanglejtést hallgatja,
mégis, szégyellem magam.
Verseimben a szerelemért,
ragaszkodásért könyörgök,
mert megcsaltak.
Úgy látszik, nekem most
ez kell.
De ha kell is, be nem ismerném!
Soha!
Legénynek végképp nem.
 
Stúdió melletti szomszédom falat fúr,
gyomrom csikorog,
észreveszem a javítani való hibákat,
de már késő.
Dadogok, köhécselek, meg-megállok.
Ismételjük és ismételjük.
A végén megfájdul a hasam,
pedig több mint húsz éve
nem fájt.
 
Otthon, tizenhárom éves lányom
a Babiloni torony mivoltáról kérdez.
Magyarázom, ahogy tudom,
de nem megy.
Mert nem csak a nyelvek kevertek,
a kifejezések is érthetetlenek
és nem csak az emberek között,
lám, már önmagamban is.
Például, abban a tyúkoktól idősebb
tojások szivacsszerű csomagolójával
borított időtlen süket szobában,
én, a tyúk, szinte semmit sem értettem:
az isten szerelmére, miről ír az a lány!
Nem, nem értek vele egyet
és egyet s mást megmagyaráznék neki,
a csudába, le is torkolnám.
Talán nevelési eszközként pofon is vágnám.
Nem a kimondott, az elhallgatott a lényeges,
te elkényeztetett taknyos!
 
Ebből valamit lányomnak is mondok.
Megvetően néz.
Úgy látszik, azt a lányt pártolja!
Azokat a locsogókat, akiket elfenekelnék.
Kérdi: „Egyáltalán lehetséges-e,
hogy megöregedve
az ember értelmes maradjon,
mint amilyen egykor te voltál?“
Nincs, modom
és dühösen távozom,
hogy akár a hazug, kihunyt csillagok,
melyeket meleg nyári napokon
az együgyű ifjúság
álmodozva bámul,
fény sugározzak.
Nem is sejtve, fényévtizedek óta
nem léteznek.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttps://feherilles.blogspot.rs/

minimap