Azon a régi májusi napon, amikor elmentél,
Tavasz érett szívünkben.
Nem értette szándékodat
és nem hallotta – búcsúzódat.
De üzenetet hoz ez az alkonyat
valahol szomorú vagy magányos,
míg a bűnbánat hangjait hallgatod
ölelnek, szorítanak emlékeid.
Megváltoztattad létem tükrét…
Bár tudnám van-e még hely
számomra a feledés homályában,
és megjegyezted-e
májusunk gyengéd érintését?
Őrzik lépteidet a szülőföld ösvényei…
A fájdalomtól bíboros alkonyattól kérdem,
míg a távolban a múlt mélyébe süppedsz,
ebben a ködben mi csobog bennem?
Messze vagy, mégis előttem állsz.
Feltár az emlékektől kék idő.
Fiatal vagy, karcsú,
érzem leheleted,
mozdulataid lenyűgözték tekintetem,
nem magasztalt szépséged
üres levél fehérét nyújtotta
melyen az odaadás nyoma maradt…
Megváltoztattad létem reménysugarát…
De onnan, a távolból,
hogy az üres álmok értelmet kapjanak,
küldd el a méhekkel az otthoni mezők illatát,
a pacsirtával a szunnyadó nyárfák reggeli dalát,
a széllel a pajkos hajtincseket,
a felhővel darázsderekadat…
A szív megbocsát.
Csak gyere, míg reményem rózsája
virít a rózsásban.
Szívem kertjében nyitva a bejárat.
Gyere, te végletekig nem csókolt!
Szólít a május dala.
Ha elmaradsz,
elhallgat.
Az emlékezet lépteivel jöjj
melyek a még mindig
kusza szívemben élnek,
mint vihar előtt
a riadt madarak fészkükben.
Megváltoztattad létem értelmét…
Esteledik,
várlak.
Esküszöm, mindaddig
a fehér éjig várlak,
míg minden el nem némul,
egyedül a szerelem marad.
Hallgatásom holdfénnyel telt.
Amit hallok nem a te hangod,
csak a pillangó suttogása,
amit látok nem a te arcod,
csak a lehullott cseresznyevirág,
ami a mélyben duruzsol
egy régmúlt tavasz
visszatartott lélegzete…
A keserűség összezárja szárnyait.
Itt, hol lenned kellene,
nem vagy.
Mert nem vagy
mellettem,
én sem létezem.