Miloradović, Petar: Lehajtott fők (Pognute glave Magyar nyelven)

Plavi kristalu
                      anđeoskih krila,
cvileća mrežo nervnog sistema postojanja, siroče
                                            koje na čelu mrtvih bazaš.
Ferenc Juhas
 
Pojavio sam se u Segedinu
pred vitkim spomenikom Atile Jožefa,
došavši šinobusom.
 
Njegov duh lutao je železničkim pragovima,
svirale kosti pored skretnica i signala.
 
Popunio sam dvojezični formular,
dobio forinte i krenuo da koračam gradom.
 
Kupio točkić sira,
gledao cene tokajca.
Ne baš pribran
pod jesenjim svetlom.
 
Primetio sam cvetne reljefe
čak i na poklopcima šahtova.
 
Žice cimbala i citre drhtale su,
a penzioneri dovršavali večeru
u restoranima.
 
Vozovi su stizali u stanicu,
grmeli motorima i munjama strujnih vodova;
odjekivali su prazni holovi kao napuštena zdanja.                 
 
Prolazio sam kroz parkove, poeziju,
nesvestan da nas iz nekog ugla i ti posmatraš,
Atila.
 
Prespavao sam u zgradi koju je osvajala puzavica,
crvenih listova u to doba godine,
raskošna kao krvotok koji te je činio.
 
Svoje male pesme čuo sam na tvom  jeziku.
Dobacio sam ti ih pred noge
i njihov zvuk ponirao je u važnijim stvarima,
brujao bronzom.
Stavio sam ti ruke na ramena,
tamo gde je metal dobijao sjaj,
i ti si bio sve veći.

...angyalszárnyú kék kristály, a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata,
halottak élén őgyelgő árva fiúcska,...
 
Juhász Ferenc
 
 
Szegedre sínbusszal érkezve
József Attila megkapó szobra előtt
találtam magam.
 
Szelleme a síneken bolyongott,
csontjai a váltókon, jelzőkön zörögtek.
 
Kitöltöttem a kétnyelvű űrlapot,
megkaptam a beváltott pénzt és a városba indultam.
 
Kerek sajtot vettem,
a tokaji borok árát mérlegeltem.
Az őszi fényben
nem  éppen nyugodtan.
 
Virágdomborműveket
még a csatornafedőkön is láttam.
 
Az éttermekben cimbalom- és citeraszó mellett
fogyasztották vacsorájukat
a nyugdíjasok.
 
Szikráztak a vezetékek,
dübörögve érkeztek a vonatok az állomásra;
elhagyott épületekként visszhangzottak az üres termek.
 
A parkokban sétálva magamban költeményeket mormoltam,
nem sejtve, egy sarokból te is figyelsz bennünket,
Attila.
 
Az abban az évszakban vöröslevelű kúszónövénnyel
behálózott házban töltöttem az éjszakát,
dús volt mint a vérkeringés, mely téged alkotott.
 
Verseimet nyelveden hallottam.
Lábad elé dobtam,
hangjuk fontosabb dologba süppedt,
bronzként visszhangzott.
Kezemet válladra tettem,
oda, ahol fényes volt a fém
és te egyre nagyobb lettél.