Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Corneille, Pierre oldala, Magyar életrajz

Corneille, Pierre portréja
Corneille, Pierre
(1606–1684)
 

Életrajz

(1606-1684)
A francia úgynevezett "új-klasszikus" tragédiát a XVII. század francia irodalmi és színházi gyakorlata a drámaépítkezés egyik alapformájává tette. Ez az antik görög tragédiák szerkezetét és Arisztotelész dramaturgiai szabályait igyekezett felújítani és Európa-szerte a színpadi irodalom egyik fő irányzata lett. Első sikeres kísérlete még a XVI. században Étienne Jodelle "A fogoly Kleopátra" című, a maga korában nagy sikerű és hamarosan utánzók mintaképévé vált tragédiájával kezdődött, és legmagasabb művészi színvonalát a XVII. század második felében Racine drámáival érte el. De világsikerré és sokak számára kötelező stílussá-formarenddé Pierre Corneille legfőbb műveivel lett.

Roueni ügyvéd volt, fiatalon elismert jogtudós, lelkesen művelődni akaró, sokat olvasó, ráadásul szokatlanul sok nyelven tudó fiatalember. Görögül, latinul még az iskolában tanult meg (a jogi gyakorlatban nem is nélkülözhette a latint), de felserdült korában már olvasott spanyolul és olaszul is. Könnyedén verselt. Szophoklész és Euripidész görög tragédiái még a kortárs spanyol drámaírók, főleg Lope de Vega korán beléoltották a drámaírás igényét. - Huszonhárom éves volt, amikor megírta első színpadra szánt művét, egy "Mélite" című lírai hangvételű szerelmi játékát, amely a régi görög pasztorálékra emlékeztetett. Ezt egy színésztársulat magával vitte és Párizsban előadta. Olyan sikere volt, hogy felkeltette a színházak érdeklődését a jól verselő, leleményesen szerkesztő roueni ügyvéd iránt. Ettől kezdve Corneille gyakran látogatott fel Párizsba, egyre inkább otthon érezte ott magát, de még egy időre Rouenban tartotta jól menő ügyvédi irodája.

De 1636-ban - 32 éves korában - a "Cid"-nek olyan tomboló sikere volt, hogy a fővárosba költözött, ahol jó ideig a színpadok fejedelme lett. Fel is ébresztette a leghatalmasabb nagyúr, Richelieu bíboros féltékenységét. A főpap-főminiszter maga is írt drámát Jodelle modorában. Corneille-ben azonnal felismerte a legveszélyesebb vetélytársat. Ellene zúdította hát az irodalomtudományt és a kritikát. - A klasszicizmus esztétikája alaposan félreértve Arisztotelész egységelméletét és Szophoklész gyakorlatát, megkövetelte, hogy a dráma mindvégig ugyanazon a színen játszódjék, egy napon - azaz 24 órán - belül történjék a cselekmény, és a főszál mellett ne legyen mellékcselekmény. Corneille ugyanúgy tudta ezt az értelmetlenül eltúlzott szabályt, mint Richelieu és kritikusai. Ő azonban kezdetben nem vette komolyan ezt a "zsugorítási" kényszert. Kétségtelen, hogy a "Cid" változatos cselekménye nem játszódik mindvégig ugyanott. A sok ütemű történet - amelynek folyamán a hős elvágtat, csatában megveri a mórokat, majd visszatér és beszámol a győzelemről - semmiképp se játszódhat le 24 órán belül. És az ötödik felvonásban Cid nagy monológja, amelyben elmeséli a királynak a csata és a győzelem történetét, merőben különálló eseménysor, alig van köze a dráma főcselekményéhez. (Egyébként ez az elbeszélés a francia költészet egyik legszebb elbeszélő költeménye.)

Corneille tehát hármasan is vétett a hármas egység ellen. Richelieu kritikusai indulatosan támadták meg ezen a címen a szerzőt. Még azt is tagadták, hogy a mű egyáltalán dráma. Szégyennek mondták, hogy a közönség olyan őrjöngve lelkesedik érte. - A harcos ellenkritikusok a dráma és a szerző érdekében szálltak síkra a hivatalos kritika ellen. Jó két évig tartott a nagy vita, beleszóltak az Akadémia szakemberei is. Közben a közönség áradt a színházba, a "Cid"-et nem is lehetett levenni a műsorról. Corneille három évig hallgatott. Illetve csak három év múlva, amikor a "Cid"-vita elcsöndesedett, lépett újra a közönség elé. Be akarta bizonyítani, hogy tud ő olyan drámákat is írni, amelyek pontosan megfelelnek azoknak a szigorú követelményeknek, amelyeket ebben az időben Boileau, a klasszicizmus főesztétája fogalmazott meg.

Egymás után három dráma következett. Az első a "Horace" című volt. A Horatiusok és Curiatiusok küzdelme Liviustól ismert történet volt. Ebbe Corneille belekomponált egy szerelmi történetet is és a három fivér halálos küzdelme a másik családbeli három fivér ellen úgy végződött, hogy az a harcosok számára tragédia, de a szerelmesek részére a boldogság elérése volt.

A következő dráma, a "Cinna" ugyancsak a Liviustól ismert római hőstörténetekből való. Ez egy igaz ember magasztos tragédiája volt. A harmadik - a "Polieucte" a keresztény vértanúk legendavilágából merítette témáját.

Corneille eddig is, ettől fogva is igen sok drámát írt, de a csúcs ez a négy: a "Cid", a "Horace", a "Cinna" és a "Polieucte". Ezekkel főszereplője az újklasszikus dráma történetének, még akkor is, ha volt költő, Racine, aki nála még költőibb, lélektanilag hitelesebb drámákat írt a klasszicizmus jegyében.

Racine egyébként úgy lépett a drámairodalom színterére, hogy magát Corneille tanítványának tudta. Molière, aki Racine jó barátja volt, kezdetben Corneille csodálói közé tartozott. De ahogy múlt az idő, és Racine drámáról drámára nagyobb lett, Corneille ugyanolyan irigyen szemlélte a fiatal lángelmét, ahogy korábban a hatalmas Richelieu Corneille-t. Amikor Racine megírta lélektanilag legkitűnőbb tragédiáját, a "Berenicé"-t, Corneille nem is titkolva vele akart versenyre kelni a diadalmas római császár és a zsidó hercegnő tragikus szerelmének drámába foglalásával. Megírta a "Titus és Berenice" című tragédiát. Érdemes lenne egyszer újra egymás mellett előadni. Akkor Racine diadalmas győzelmet aratott, Corneille megbukott. A sokáig ünnepelt, és immár háttérbe szorult nagy szerző keserűen visszatért Rouenba, amely még mindig büszke volt nagy fiára. És mert meg kellett élni, újra megnyitotta ügyvédi irodáját. Még mindig kitűnő jogász volt. De három évvel később mégis próbálkozott egy újabb darabbal. Ennek a témáját is a római történelemből merítette. A diadalmas parthus vezérről, Surenáról szólt, aki legyőzte a telhetetlen vagyongyűjtő triumvirt, Grassust. A művet bemutatták. Elment néhány előadásig. Nem volt se siker, se bukás. Mégis: alapos hanyatlás a fénykor nagy drámái óta. Corneille még tíz évig élt, de nem írt több drámát. Tisztelt roueni ügyvéd volt, mint fiatal korában. - De a "Cid"-et ahányszor csak felújítják, mindig siker.


source :: Hegedüs Géza. Világirodalmi arcképcsarnok
Gyűjtemény ::
Irodalom ::
Fordítás ::

minimap