Fordul a négy égtáj felé,
íme, az égi hadak négy leszerelt vezére.
Íme, a négy égtájat
négy nehéz lakat
lakatolja.
Imbolyog a nap útján
az oszlop ódon árnya,
Bilincsek órájától
a Táncnak órájáig,
Szerelem órájától
a Sárkánykarmokéig.
A Mosoly órájától
a Harag órájáig.
Majd a Remény órájától
a Soha órájáig,
onnét parányi lépés már csak
a Reménytelenség órája,
a Halál forgó útkeresztje.
Araszol mindőnk élete,
mint a dörzspapíron az ujjak,
s napok telnek így, hetek, évek, századok.
Volt, hogy hosszú esztendőket
végigsírhattunk.
Járok ma még olykor az oszlop mellett,
ahol oly gyakran várakoztam
s hallgattam apokaliptikus
állatpofákból a víz csobogását,
és mindig ámulatba ejtett,
ahogy a kút tükrén szerelmes kacérsággal
szilánkokká tört minden zuhatag -
míg az oszlop-árnyék el nem födte arcodat.
Ez a Rózsa órája volt.
Fiú, a kútra, kérlek, ugorj fel,
onnét olvasd nekem gyorsan,
a négy evangélista mit ír
könyvlap-köveken.
Máté az első.
Ugyan ki az közülünk, ki örömével
élete hosszát növelheti
egy araszt is akár?
S a másik, szent Márk, ő mit ír?
Azért gyújtunk-e gyertyát,
hogy a véka alá tegyük,
ne a gyertyatartóba?
S Lukács evangélista?
A test lámpása a szem.
De ahol sok test van,
sasból is sok gyűlik össze.
S mit ír végül szent János,
kedvence az Úrnak?
Csukva ölében a könyv.
Nyisd ki tehát, fiú.
Akár a fogaiddal!
Megkereszteltek engem
a Szent Rókus pestiskápolnában.
Olšany mellett.
Hogy bubópestis sujtotta Prágát,
a kápolna köré holttesteket raktak.
Föl egymásra, rétegekben.
Évek múltán a csontok
zilált máglyákká álltak,
melyek elégtek
a föld mészviharában.
Sokáig jártam e bánatos helyekre,
de az élet édes gyönyöreitől sose távol.
Boldog voltam a meleg emberleheletben,
s ha így jártam, kapkodtam
a nők hajának illata után.
Olšany-i kocsmák lépcsein
hallgattam estente egyre
a sírásókat, hullaszállítókat;
durva dalaik dalolták.
Oly rég volt mindez,
elnémultak a kocsmák,
és a sírásók végül
egymást temették el.
Megálltam néha a harangláb fája mellett.
Megkondult a harang,
mikor a kápolnában a halottat fölemelték.
Csöndes már az a hely.
Néztem az empire szoborcsoportot
a Malá Strana temetőjében.
Siratták még a szobrok a holtakat,
akiktől válniok kellett.
Lassan haladtak távozóban,
ódon szépség mosolyával.
S nemcsak nők voltak köztük,
de sisakos katonák is, fegyveresek,
ha nem tévedek.
Oly rég nem voltam már ott.
Csak azt ne hagyjátok bebeszélni magatoknak,
hogy a városban megszűnt a pestis.
Még magam láttam megannyi
koporsót, nem is egyet,
ahogy eltűntek a kapukban.
Tombol a pestis egyre, s az orvosok
nyilván más néven nevezik e kórt,
pánikot elkerülendő.
Egyre a régi halál
járja, mi más,
s oly fertőző,
senki se menekül előle.
Ahányszor kinéztem az ablakon,
vézna gebék csak a vész-szekeret
húzták, a vézna koporsót.
Csak az a harangszó, az kevesebb,
a házakra nem festenek keresztet,
nem füstöltetnek bajűző borókát.
Hevertünk néha este
a juliáni réteken, hogy már
sötétbe konyult a város,
és a Svitava holtágában
rákezdték sirámukat a békák.
Odaült egyszer hozzánk egy cigánylány.
Alig volt begombolva a blúza,
így jósolt tenyerünkből.
Frantisek Halasnak mondta:
Nem éred meg te az ötvenet.
Artuš Černíknek:
Épp hogy túléled.
Mit akartam volna jóslatot;
féltem.
Akkor erőszakkal odavonta kezem,
dühösen kiáltott:
Te majd soká élsz! –
Fenyegető volt!
Mennyi rondellt és dalt megírtam!
Háború járta a nagyvilágban,
szerte, négy égtájon
dúlt közben a bánat.
Suttogtam mégis fülbevalóként megfaragott
szerelmes költeményeket.
Szégyellem magam érte.
Bár tulajdonképpen nem is nagyon.
Öled redőire
szonettkoszorút helyeztem.
Szebb volt, mint a babérkoszorúk,
az autóversenyek győztesekéi.
Ám egyszerre csak összefutottunk
a díszkút lépcsőjénél,
ki-ki másfele ment, és máskor,
és más-más járdán.
Mégis, sokáig álmodtam találkozást
a lábaiddal;
nevetésed hallottam olykor,
de nem te voltál.
Sőt, megpillantottam a szemed.
Igaz, csak egyszer.
Jódos alkoholba mártott tamponnal
kentem be a bőröm,
és aranybarna volt már.
Táncosnők bőre ilyen
indiai templomokban.
Meredtem a mennyezetre,
hadd lássam jobban őket,
s a menet, koszorúsan,
elhaladt a templom mellett.
Egy táncosnő, a középső,
a legszebbik szemű,
odamosolygott rám,
Uramisten,
micsoda őrültségek kergetőztek
fejemben, már a műtőasztalon,
véremben altatókkal.
Kigyúlt fölöttem a lámpa,
a sebész nekem szegezte szikéjét,
és biztos kézzel hosszan fölhasitotta
a hátam,
ott, a gerincnél.
Mert gyorsan éledeztem,
szemem kellett lehúnynom.
Még így is láttam egy női
szempárt a steril maszk fölött,
s volt időm elmosolyodni.
Jó napot, szépséges szemek.
Ám ereim már túláradtak,
s a sebet kampókkal kitárták,
hadd választhassa el a sebész
a paravertebrális izmokat,
hadd fejthesse ki a tüskés gerincívet.
Halkan felnyögtem.
Oldalamon feküdtem,
két csuklóm összekötötték,
de a két tenyerem,
ahogy ott tartotta
ölében a nővér,
görcsösen fogta a combját:
szorítottam magamhoz,
mint a karcsú amforát
a vízből épphogy felbukó búvár.
Ám ekkor áramlani kezdett
ereimbe a pentatol,
s kihúnyt bennem hirtelen minden.
És oly sötét lett, mint egy vízözönben,
és nem tudtam többé semmit.
Nővérke, a kék foltjaiért:
rám ne haragudjon, kérem!
Magamban közben így szólok: De kár,
hogy nem tudtam fölhozni a sötétből
a csábító zsákmányt,
föl, föl egészen a fénybe,
ide, a szemem elé.
Már túl vagyok a legrosszabbján,
mondom magamnak, már öreg vagyok.
Még előttem a legrosszabbja,
mert még élek.
be ha bárki tényleg kíváncsi rá:
én boldog voltam.
Néha egész nap, olykor órákig,
vagy épp csak pár percet.
Mindvégig hű voltam a szerelemhez.
S ha a nők keze is szárnynál különb már,
micsoda akkor a lábuk!
Erejüket szerettem próbára tenni.
Gyöngédek, ha szorítanak.
Hát zúzzák össze a fejem
ily térdek!
Ha lehúnynám közben a szemem,
agyam nem részegülne,
az érverés se lenne oly vad
a halántékomon.
Szemem hányni? Ugyan miért?
Nyitott szemmel haladtam
ezen a földön.
Gyönyörű, ki ne tudná!
Talán több is volt nekem ez az ország,
mint minden szerelem együtt!
S egy életen át tartott ölelése.
Ha megéheztem,
táplált szinte minden nap
dalának szép szavával.
Ők, akik messze mentek,
szétszéledtek világgá,
talán rádöbbentek már:
iszonyú odakünn lenni!
Hol szeretetet nem kémek s nem adnak...
Mi legalább szeretünk.
Akkor hát zúzzák szét, zúzzák
fejemet a térdek.
Íme, az irányítható lövedékek pontos felsorolása:
(Rakéták) (Missiles)
Föld-levegő Surface-to-Air
Föld-föld Surface-to-Surface
Föld-tenger Surface-to-Sea
Levegő-levegő Air-to-Air
Levegő-föld Air-to-Surface
Levegő-tenger Air-to-Sea
Tenger-levegő Sea-to-Air
Tenger-tenger Sea-to-Sea
Tenger-föld Sea-to-Surface
Csönd, város, nem hallani a zsilipet.
És járnak-kelnek az emberek, nem sejtve,
fejük felett hogyan röppennek
izzó csókok,
melyeket egy-egy kéz ablakból ablakba küld.
Száj-szem Mouth-to-Eyes
Száj-arc Mouth-to-Face
Száj-száj Mouth-to-Mouth
És így tovább And so on
Míg este a kéz le nem húzza a redőnyt,
a célpontot eltakarva.
Az otthon kis égboltján,
varrókosárka és bolyhos
pamutpapucsok között,
gyorsan gyarapodik
a has forró holdja.
Számolja már pacsírtanapjait,
holott még verebek csipegetik
a mákot a jégvirágok mögött.
De a kakukkfű vackán
valaki épp felhúzza a kis szív
kicsinyke rugóját,
hadd járjon pontosan egy életen át.
De hát miért is szólok
ősz hajról s bölcsességről?
Ha már kihunyóban az élet égő bokra,
értéktelen minden tapasztalat.
Egyébként többnyire mindig is az.
Sírok jégverése után
magasba vetődött az oszlop,
s négy öreg költő
támasztotta a súlyát,
hadd kerülnének népszerű
műveik ily könyvlapokra.
Már üres a díszkút,
csikkek hevernek benne,
s a nap fénye habozva fedi fel csak
a félretolt kövek szomorúságát.
Lehetne itt koldulni is.
De csak úgy eldobni az életet,
minden ok nélkül,
azt nem akarnám.