Hálek, Vítězslav: Végzetes látogatás (Návštěva in Hungarian)

Namíchal paní pro spaní —
„Tys, švakrová, jak z růže květ!“
V tom mrtvá víčka odclání —
„Co chceš tu ještě uvidět?“
A skokem k lůžku přikvačil
A palcem víčka zatlačil.

Hned líbal ňadra okrouhlá,
Šíj bílou, z růže tkaný ret,
Zas mrtvá z lůžka prokoukla —
„Co chceš tu ještě uvidět?“
A skokem mrtvou uchopil
A v rakvi víkem poklopil.

Když byla v hrobě pohřbena —
„Teďs, švakrová, můj celý svět!“
A v měkká klad’ se ramena,
Jak do hedbáví, na samet;
Až v půlnoc hlavu pozvedne:
„Co chceš, ty mrtvá, vedle mne?“

A mrtvá tak, jak o ní snil:
„Bez tebe nechci v hrobě spát,
Tys špatně oči zaklížil,
Já kdy chci mohu k tobě vstát,
A já chci sestru uvidět,
Jak od tebe jí sladne svět.“

A mrtvá kouká v duše skryt.
Ba v nejtajnější srdce kout,
Chce manžel z lože vyskočit,
Však nemůže ni rukou hnout,
Jen mrtvé hledí pod rubáš:
„Ach, ty mně duši vykoukáš!“

A z mrtvé bílý plane svit,
Má ruku zvednutou jak v soud,
Chce manžel sestru probudit,
A nemůže ni hlasem hnout,
Jen mrtvé hledí pod rubáš:
„Ach, ty mne k hrobu vykoukáš!“

Když bylo ještě s půlnoci,
Vylítla sestra ze spaní:
„Ach, spějte, lidé, k pomoci,
Mně pán můj stydne ve dlani!“
Však pomoc marná dočista,
Kdo dobděl, vstát se nechystá.
   
   
(1874)

Kevert asszonynak altatót —
„Sógornőm, te rózsavirág!”
És most nyitja szemét a holt —
„Látnál-e még? Mi a csudát?”
Egy ugrással ágynál terem,
Hüvelyk nyomul, lezárva szem.

És csókolt keblet, kereket,
Hó nyakat, s hol rózsás az arc.
A holt szem újra kimered —
„Hát még mindig látni akarsz?”
Egy ugrással nála terem,
S letakarva a holttetem.

Mikor a sírba tétetett —
„Sógornőm, s végre mindenem!”
És lágy karokkal fogta meg,
Melyek mint bársony, mint selyem;
De éjfelen emel fejet:
„Mit bámulsz, hulla, engemet?”

S holt szól, mint róla álma szól:
„Nem kell a sír tenélküled,
Szememet nem zártad le jól,
Bármikor veled lehetek,
Nővérem látni akarom,
Jó-e néki veled nagyon.”

Lélekbe néz a hulla ma,
A szív legtitkosb mélyibe.
A férj az ágyból ugrana,
És nem moccanhat keze se.
Csak nézi, mit takar lepel:
„Hé te, a lelkembe lesel?”

A holtból fény árad, fehér,
Kezet mint egy bíró emel.
Hugát ébresztené a férj,
De elszorul a torka, el.
Csak nézi, mit takar lepel:
„Jaj, te már síromba lesel?”

Hogy elüté az éjfelet,
Riad a húg, nyitja szemét:
„Jóemberek, segítsetek,
Az uram hűl, hűl, mint a jég!”
De segítség nem, nem segít,
Ki virrasztott, nem kelthetik.